Cristiano Ronaldo az a típus, akit úgy hívok, „technikai vezér”. Jó példával jár elöl; nem beszél sokat, de komoly, igazi profi, aki nagyon odafigyel saját magára. Remek fickó.
Mindig fontos számomra, hogy hamar megtaláljam a vezéreket a csapaton belül, és megtudjam, ki milyen típusú vezér, hogy jól együtt tudjak dolgozni velük.
Ancelotti fantasztikus edző, elképesztően szoros kapcsolatot alakított ki a játékosokkal.
Ibra azon kevés csatár egyike, vagy talán az egyetlen, aki ugyanúgy örül egy gólpassznak, mint egy gólnak. Az egyik legönzetlenebb futballista, akit valaha láttam, ami rendkívül fontos a csapat számára.
Zlatan egy edzésen úgy érezte, az egyik fiatal csapattársa nem dolgozik teljes erőbedobással. Az edzés végén odament hozzá és azt mondta neki: „Most menj haza, és írd bele a naplódba, hogy ma együtt edzettél Zlatannal, mert lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom.”
Ha egy edző két Bajnokok Ligája-győzelem után kerül egy klubhoz, ezzel önmagában kivívja a játékosok tiszteletét – de csak az elején. Ezek a mézeshetek soha nem tartanak sokáig, mert a futballisták hamarosan rám néznek, és azt kérdezik: „Mit tehet értem ez a fickó?”
Gyerekként mindannyian azért kezdünk el futballozni, mert beleszeretünk ebbe a játékba. Amikor profi lettem, el sem akartam hinni, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy azért fizetnek, amit a világon a legjobban szeretek. Később, a pályán és azon kívül tapasztalható nyomás és nehézségek közepette ez a szenvedély csökkenhet, vagy akár ki is hunyhat. Az én feladatom az is, hogy a játékosok futball iránti szeretete megmaradjon. Ha ez sikerül, elégedett vagyok.
A vita eldőlt, Lionel Messi a legnagyobb, méghozzá szó szerint a legkisebb fiúból lett a legnagyobb hős. Ahogyan írva van: a legkisebb lesz a legnagyobb. Az utolsókból lesznek az elsők. Ennél tisztább keresztény történet aligha létezik. A döntőn láthattuk azt is, ki az új trónkövetelő, sőt a szemünk előtt zajlott le a generációváltás: Messi kétszer nyerte meg a meccset Argentínának, két gólt lőtt, Kylian Mbappé kétszer hozta vissza a reményt Franciaországnak, és három gólt szerzett.
(2022. december 19. Nemzeti Sport)
Az Arsenalnál tanultam meg, hogy edzőként folyton olyan helyzetnek vagyunk kitéve, mintha orosz rulettet játszanánk: a kezdő sípszó előtt belehelyezel egy golyót a tárba, a meccs közben meghúzod a ravaszt, és reménykedsz, hogy a fegyver nem a rossz pillanatban sül el.
Gyakran elképzelem, melyek lesznek halálom után az első szavaim Istenhez. Meg fogja kérdezni, mit kezdtem az életemmel, miként éltem le. Azt válaszolom neki, hogy meccseket próbáltam nyerni! Valószínűleg egy kicsit csalódottan fogja konstatálni: „Ez minden?” De elmagyarázom neki, hogy meccseket nyerni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és hogy a futball óriási szerepet játszik emberek millióinak az életében, nagyszerű közös élményeket lehet szerezni általa, örömöt és bánatot egyaránt.
Ha egy játékossal beszélünk, minden negatív kritikára jusson három pozitív visszajelzés, hogy ezzel is ösztönözzük a fejlődésére; nem szabad megszámlálhatatlanul sok célt felsorolni: bőven elég egy vagy kettő; végezetül pedig: mindig gondosan válasszuk ki a megfelelő helyet és időpontot, akármiről is van szó.
Elmondtam én nekik nem egyszer, hogy a sikerük abban rejlik, hogy újra és újra elvégeznek minden edzésmunkát, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindezt ekkora buzgalommal teszik. Sehol máshol nem találkoztam ilyen mértékű tenni akarással. Nagoya volt az egyetlen hely, ahol trükköket kellett bevetnem, hogy eldugjam a játékosaim elől a labdákat, nehogy széthajtsák magukat edzés előtt.
Az értékeink természetesen az eredményeinkben is megmutatkoztak, de alapvetően a létezésünk pilléreit jelentették: ahogy viselkedtünk, ahogy kommunikáltunk.
A barátaimnak azzal szoktam tréfálni, hogy a fű, a tömött stadion pályájának füve, amely képes eldönteni egy meccs sorsát, és amelynek állapotára annyira mániákusan odafigyeltem az Arsenalnál, hogy minden reggel elbeszélgettem a klub kertészével, nos: a fű az én drogom. Nevetni szoktak rajta, holott nagyon is igaz. Ez az én drogom.
Én nem rugdosok sem öltözőajtókat, sem macskákat, sőt, még futball-újságírókat sem.
Gerard Houllier, a Liverpool FC trénere mindenre nyitott és szenvedélyes ember. Én éppen az ellenkezője: önfejű és ostoba. De néha éppen az ostoba viselkedés eredményez győzelmet.
Ha van egy gyereked, aki nagyon tehetséges valamilyen hangszeren, akkor mit teszel vele rögtön? Nyilván egy patinás, híres és neves zenei intézménybe adod, nem pedig egy közepesbe. Miért ne lehetne ugyanígy a futballban is?
(Válasz Sepp Blatter FIFA-elnöknek arra a felvetésére, miszerint az elitklubok rabszolgasorban tartják a gyermekfutballistákat)
Ez a fickó nagyon nincs rendben, nincs kapcsolata a valósággal és tiszteletlen. Az a baj, hogy ha egy ostoba ember sikeres, általában csak még ostobábbá válik, nem pedig intelligensebbé.
(José Mourinhóról, a Chelsea akkori edzőjéről, miután az „kukkolónak” nevezte Wengert)
A futballcsapat olyan, mint egy gyönyörű nő. Ha nem mondogatod neki, elfelejti, hogy milyen szép.
