Egyfelől a Manchester City csatára vagyok, akit minden héten emberek milliói néznek. Másfelől viszont egy teljesen hétköznapi srác Norvégiából, aki most Angliában él, és szeretné jól érezni magát a körülötte lévő emberek társaságában.
Foci idézetek
A győzelem a lényeg. Miért nyertünk a Bajnokok Ligájában? Mert minden meccset behúztunk. Megnyertük a Premier League-et, mert mi győztünk a legtöbbször. Ehhez természetesen kellettek a gólok, de a végén csak a győzelem számít, hogy trófeákat szerezzünk.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Imádom a gólpasszokat, mert ilyenkor látom az örömöt a társak szemében, és ez csodálatos dolog.
Megkönnyebbülés volt a Premier League-et megnyerni, mert az Arsenal az egész szezonban nyomás alatt tartott minket, a City pedig sorozatban kétszer nyert azt megelőzően, hogy idekerültem volna. Ha nem sikerül megnyernünk, azt kérdezték volna, mi a fenét csinálok egyáltalán itt. „Nélküled megnyertük, veled viszont nem sikerült!” Szóval a Premier League megkönnyebbülés volt.
Különleges érzés. És annyira jó. Nehéz ezt elmagyarázni. De arra késztet, hogy újra és újra át akarjam élni.
– mondta a gólszerzés élményéről.
Csatárként a játékban nincs annyi teendőm, viszont folyamatosan koncentrálnom kell, ha esetleg hirtelen felbukkan a labda. Ha nem koncentrálok, akkor a helyzet is kimarad. Szóval fontosak a részletek, hogy mit tehetek a különböző helyzetekben.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a legmagasabb szinten focizhatok, a legnagyobb stadionokban, a legjobb játékosok társaságában. Mázlista vagyok, el kell ismernem, ki kell élveznem.
Azért jöttem ide, hogy Bajnokok Ligáját nyerjek. Ezt ki is mondtam. Megcsináltuk. Tripláztunk. Szerintem én is változtam a City játéka miatt. Persze nem volt egyszerű, mert Peppel sosem az, annyira magasak az elvárásai. Pozitív gondolatokkal, pozitív energiával érkeztem, hogy feltegyük a koronát a Manchester Cityre, amely nagyon közel járt párszor a Bajnokok Ligája megnyeréséhez. Premier League-et korábban is nyertek, szóval ott nem kellett sokat hozzátennem, bár a végén sikerült. Azzal a céllal érkeztem, hogy megadjam azt a kis lökést, ami ahhoz kellett, hogy a világ legjobb csapata legyen.
Úgy érzem, jobban ügyelnek a megállításomra, több játékos van rajtam. De ez rendben van, nem bánom. Nekem nagyobb kihívás, de ha többen vannak rajtam, akkor nagyobb terület jut a csapattársaimnak. Ez ilyen egyszerű.
Általában azért szoktak kritizálni, amiért nem érek a labdához. Van, hogy párszor visszalépek, hogy csatlakozzak a támadásokhoz, többnyire azonban körbe-körbe sétálok, elöl ácsorgok, miközben a saját világomba zárkózva végzem a mozgásaimat. Nehéz ezt elmagyarázni. Kiszakadok a testemből és zombivá válok. Mint amikor zónába kerül az ember. Figyelem a környezetemet. Várok a lehetőségre. Mert készen kell állni, amikor jön a lehetőség. Készenlétben vagyok, de többé-kevésbé sétálok, miközben szkennelek és szkennelek. Várom a lehetőséget, és azon agyalok, mi minden történhet, ha itt kapom a labdát, vagy ha ott kapom a labdát. Ez egy megérzés. Nincs sok feladatom, amikor hátulról építkezik a csapat. Ott állok, várva a megfelelő pillanatra, hogy aztán…
Ha nem szerzek gólt, a norvég média címlapon hozza: Góltalan! Ez a cím. Így megy ez. De ezt jó dolognak tartom. Egyáltalán nem panaszkodom, én is azért igazoltam a Manchester Cityhez, hogy sok gólt szerezzek. Valahol elvárás is volt – bár talán nem ennyi – és még mindig én vagyok az a játékos, aki a végén a kapuba juttatja a labdát.
Tudok szimpatikusan, jól nevelten viselkedni, képes vagyok visszafogni magam, nem okoz gondot a hallgatás. De a pályán a zabolátlan energiák, az égbe szökő adrenalinszint és testi erőm által teljesedem ki. A pályán megszállottá válok.
Viccesen azt mondogatom a barátaimnak, hogy életemben egyetlen napot sem dolgoztam… Hiszen a foci az abszolút szenvedélyem, és akár játékosként, akár edzőként főállásban evvel foglalkozhatom.
Gyakran megkérnek az utcán, hogy csináljunk közös képet vagy adjak egy aláírást. Szívesen teljesítem ezeket a kéréseket. A foci az emberekért van, az övék, nagyon szomorúak lennének a meccsek a közönség lelkesedése híján. Mihez kezdenék, ha az embereket nem izgatná ez a sport? Úgyhogy tekintettel kell lennem az emberek érzéseire.
Európa bármely országát veszem alapul, az emberek mindenhol rettentően lelkesednek a futballért. A hazámban, Olaszországban meg aztán különösképpen. Ott viszont több mint hatvanmillió éles szemű szakértő felügyeli a kapitányt.
Először a Honvédnál dolgoztam, és már akkor feltűnt, hogy az emberek többnyire kedvesen fogadnak. Talán azért is, mert a magyarok szeretik a normális, átlagos figurákat. A kitűnő portugál tréner, José Mourinho mindig azt mondja, ő a „special one”, tehát különleges elbánást igényel. Ezzel szemben én arra törekszem, hogy én lehessek a „normal one”. Teljesen átlagos életet élek, de ez nem itt kezdődött, pontosan ilyen voltam öt éve, tíz éve, húsz éve is.
A foci egyszerű sport, nem nehéz megszeretni, bekapcsolódni, szurkolóvá válni. Sokak szívügye ez.
Pontosan tudom, milyen változékony a futball. Ami az egyik meccsen remekül működik, a következőn esetleg befuccsol. Ezért is nincsenek látványos gólörömeim. Okosabb dolog kivárni, mi lesz a vége.
A futball az elsöprő szenvedély, de teniszben és síelésben is eredményes voltam. Tizennégy évesen döntenem kellett, mibe fektetek több energiát. Ekkor a focira esett a választásom a tenisszel szemben. Aztán igazolt versenyző lettem, és elindult a sportkarrierem.
A foci a hangulatról szól, és ha a pályák üresek volnának, ha nem volna hangzavar, akkor nem lenne értelme az egésznek.