Egy világnézet csak akkor bizonyul igaznak, ha a léthez és a világhoz fűződő viszonyunkat olyanná alakítja, amely aktív erkölcs vezette, mélyebb emberekké formál bennünket.
Meghatározni annyi, mint korlátozni, határokat szabni, összehasonlítani és szembeállítani, éppen ezért a világegyetem, a minden, úgy tűnik, meghatározhatatlan.
S most következik a filozófia alapkérdése: mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, mondja Ágoston, akkor tudom, ha azonban meg kell magyaráznom, akkor nem tudom. (Megjegyzem, hogy pontosan így van ez minden egzisztenciális alapfogalommal, így a semmi vagy a lét esetében is. Mindenki tudja, mit jelent, hogy valami “van”. De mi a létezés?)
Minél inkább tagad az ember minden törvényt, minél inkább megszabadul a test és a lélek fogságától, annál tisztább lesz, annál inkább szellem.
Kiváltképpen a filozófusnak szokása, hogy csodálkozzék. Nincs ugyanis más kezdete a filozófiának, mint ez.
A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, (…) hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.
Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.
Az ember egy edénnyi víz. Az edény a test, formája a személyiség, a víz a lélek, a tenger az Isten. Születéskor a tengerből víz kerül egy egyedi formájú edénybe, és amikor az eltörik, az alakját vesztett víz a tengerbe visszaömlik.
Ha a személyt az ösztönkésztetések vezetik, a szolgáló uralomra tör: elragadja és kiüresíti a sorsot – ha a személy az ösztönvilág szavát elfojtja, a szolgáló rabszolgasorba jut: belőle démon nevelkedik.
Az egzisztencialisták szerint addig nem történik semmi, amíg az ember el nem éri a mélypontot.
Elméletem szerint a tudósok és filozófusok kifinomult romantikusok, akik érzelmeiket más csatornákon vezetik le.
Az ésszerűtlenségek néha nem is azok, mert valószínű, hogy valószínűtlen is történhetik.
Olyan determinista vagyok, aki kénytelen úgy tenni, mintha létezne szabad akarat, mert ha civilizált társadalomban akarok élni, akkor felelősségteljesen kell viselkednem. (…) Nincs ellenőrzésem a folyamatok felett, elsősorban rejtélyes mirigyek azok, ahol a Természet előállítja az élet lényegét. Henry Ford feltehetően belső hangnak hívná ezt, Szókratész daimónnak, de mindketten ugyanazt üzenik nekünk a maguk nyelvén: az emberi akarat nem szabad.
Annak a kisgyermeknek a helyzetében vagyunk, aki bemegy egy hatalmas könyvtárba, amely számtalan, különböző nyelven írt könyvvel van tele. A gyermek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia azokat a könyveket. De hogy hogyan, az számára elképzelhetetlen. Nem érti a nyelveket, amelyeken a könyvek íródtak. Homályosan gyanít valami misztikus szabályt a könyvek elrendezésében, de nem tudja, mi az.
Végtelen idő folyt le születésem előtt – mi voltam én ez egész idő alatt? – Metafizikailag tán ezt lehetne felelni: „Én mindig Én voltam: azaz, akik ez idő alatt azt mondták, Én, azok mind Én voltam”.
Ami bizonyításra kerül, az nem az, hogy a megismerő lény független a matériától, ahogy spiritualizmus álltja, hanem az, hogy minden matéria tőle függ.
Kezdeni, végezni s fönnmaradni oly fogalmak, melyek jelentőségüket az időtől kölcsönzik s ennélfogva csak ennek föltételezése mellett érvényesek. Azonban az időnek nincs abszolut léte, az idő nem a dolgok tiszta létének módja, hanem csupán a magunk és minden más dolog létéről és lényegéről való ismeretünk formája, amely épen ezért nagyon tökéletlen és pusztán jelenségekre van határolva. Tehát csupán csak ezekre való tekintettel alkalmazhatók a véget-érés és fönnmaradás fogalmai, nem pedig arra való tekintettel, ami bennök jelentkezik, ami a dolgok tiszta lénye; ha ama fogalmakat erre alkalmazzuk, nincs többé semmi értelmök.
Aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna.
A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmonia a különféleségekben.
Ha egynél több filozófus van egyazon helyen, azonnal vita kerekedik.