Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön.
Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak,
mily büszkén, mégis mily esendőn!
Ez a sorsom, nekem is meg lett írva.
Aki írta, az az égből nézi,
ott az első sorban ül, és mégsem érti,
csak bámul rám, hogy minden rendben.
Neki könnyebb minden.
Csak elveszett álmok, miket évekig kerestél,
Újrakezdted százszor, de mindig vesztettél.
Folytatni nincs erőd, úgy érzed, nincs jövőd,
De nem adhatod fel, van még időd.
Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt!
Ha törődnénk egymással sírás helyett,
Ha szeretnénk egymást hazudozás helyett,
Ha az önzetlenség győzne a büszkeség felett,
Talán megérnénk a napot, amikor senki sem hal meg.
Az álomvilág magába zár, de simogat, nem eltemet,
Benned él, mert nem lesz másé, a sírba is majd elviszed.
Én annak szeretnék látszani,
Aki ezt a dalt szokta játszani,
És annak szeretnék játszani,
Aki nem akar mindig másnak látszani.
Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.