A boksz a nagylelkűek sportja. A cél: mindig csak adni és sohasem kapni.
Ha a forgatáson eltüsszentem magam, 40 ember jön mindjárt valami csodagyógynövénnyel. Bokszolni is azért kezdtem el, mert ez az én válaszom azokra a figurákra, akik fehér pizsamában egymás chi-jét tapogatják.
Nem az erőszakot kedvelem az ökölvívásban, sokkal inkább a technikája érdekel: hogyan mozogj úgy az ellenfél ütései elől, hogy megvédhesd magad, hogyan alakíthatsz ki olyan taktikát, amellyel megleped a társad, majd visszatámadva pontos ütést mérhetsz rá, illetve hogyan tudod megőrizni a belső békédet és nyugalmadat a küzdelem ideje alatt.
Jobb az egyenes, mint a görbe.
Ezt sugallja a józan ész.
Ám ha beállsz öklözőnek,
jobbegyenestől jobb, ha félsz.
Nem tudom, hogyan lesz valakiből nagy bokszoló. Hazudnék, ha azt mondanám. Mindenkinek megvan a maga útja. Az én utam az áldozat útja volt. Az odaadásé és a fegyelemé. Csupa olyasmi, amiért sosem voltam oda. Soha. Eléggé önző voltam. Önző és lusta. De amikor összekerültem Cus D’Amatóval, akkor valahogy mégis rám ragadtak ezek a tulajdonságok. Megtanultam áldozatot hozni. Feladni azt, amit fontosnak hittem, egy olyan célért, ami még fontosabb. A fegyelem pedig az, hogy csinálsz valamit, amit utálsz, méghozzá úgy csinálod, mintha szeretnéd.














