Van, aki mindig, van, aki egyszer,
Van, aki gyűlöl, van, akinek tetszel,
Van, aki ellened, van, aki érted,
Úgy kapod, ahogy kérted.
Ha ez a szerelem az élet,
A halál a harc,
Én leteszem eléd a fegyvert.
Valami szomorú dallam hangjai halkan
Kísértenek éjszakákon át.
Velem vannak, és együtt
Dúdolgatjuk a halál dalát.
Néha mindenki elkövet néhány hibát,
De ha magadba nézel, és azt látod, hogy
A szíved tiszta, akkor
Jó az út, amin jársz, és többé
Ne is fordulj vissza.
Nap napra, évre év, csonton hús, bőr, izom, vér
A vén test férgek szánalmas tanyája végül
De amíg reggel nem a végre ébred, bízik, remél, vár,
És a végén a régi romjain egy új világ épül fel.
Ha mindig arra vár, aki az égből
Csillagokat ígér, hiába kel fel és jár
Ha aztán elindulni fél
És amíg fájdalomból áll
Amíg félelemből él, addig
Nyugodni úgyse hagy
Az a valaki, aki vagy.
Érzelmek tengerén hánykódó hajótörött
Magánya mielőtt végleg magába zárja
Nem tehet mást, hinnie kell, hogy a látóhatár mögött
Végül a szeretet szárazföldje várja.
Képzeld el, hogy ott van, benned él,
hogy néha bármit megtennél,
hogy végül megtaláld a fényt az alagút végén.
Ha nem hiszed el, hogy az élet
Tényleg örökké tart,
Hiába úszol, belefulladsz, pedig
Ott van a másik part.
Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,
A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot.
Bánattal vagy örömmel,
de én harcolok foggal-körömmel
az élettel, a halállal,
hogy a jóból egy jó nagy kanállal
adjon az ég, mindent, amit szeretnék.
Nyomtalanul nem múlik el az élet,
Valaminek mindig történnie kell.
Látod, a szemem alatt már
Ott van néhány ránc, én mégis
Az vagyok, akinek engem látsz.
Aki nem vak, látja, mi a lényeg,
Annak tiszta a kép:
Kötélen táncol az élet,
Alatta tátongó szakadék.
Aki nem vár semmit magától,
Az nem menekül meg a magánytól,
És egyedül marad végül
Irgalom nélkül.
A szívem börtön, és benne az őr én vagyok,
és talán most először érzem, erről a helyről
többé már nem engedlek el.