Azt hiszem, én voltam az egyetlen nem-japán ember, aki O-Sensei misztikus képzésének nyomdokában haladt. Omoto Kyo pap lettem, elvégeztem az összes képzést, amit O-Sensei is. De személyesen nem ismerhettem Őt. Sosem dolgoztam vele a tatamin.
A különbség a valódi küzdelem és a szőnyegen folyó szabad harc között annyi, mint az óceánban vagy a matracon való úszás között.
Először karatét tanultam. Olyan tanítót kerestem, aki a harcművészetek misztikus aspektusát is meg tudja mutatni nekem. A fickó, akinél akkor tanultam, ezt nem tudta megadni nekem. Aztán rátaláltam az Aikido-ra, olvastam O-Sensei beszédeit, majd személyesen is láttam őt.
Direktben nem szoktam politikáról beszélni, mert nem szeretem a politikát.
Vannak olyan rajongók, akik a filmjeimet szeretik, és vannak olyanok is, akik a zenémet. Aztán ott vannak azok, akik mindkettőt szeretik, meg persze akadnak olyanok is, akik egyiket se bírják.
Nem a pénz vagy a nők miatt kezdtem zenélni, egyszerűen mindig az életem részét jelentette.
Színészkedés nélkül tudnék élni, de zene nélkül soha.