Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei… Ne is nézzétek őket felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket… Ti vagytok az állandóság, a mindig másnak és mindig ugyanannak érzékeny egyensúlya, a jelen idő, amit egyes szám első személyben csak mi merünk végigélni, felosztva és megnyújtva a tünékeny pillanatot, ahogy a tenger osztja meg magát újra meg újra felcsapódó tarajos hullámokba.
Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mitikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.
Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.
Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.
Azelőtt mindig könnyen és biztos kézzel tudtam dönteni; rájöttem, hogy ez azért van, mert az ifjúságunkban a kérdés mindig ez: a jobbat vagy a kevésbé jót választom-e. Most már csak két rossz közt választhatok, ezért olyan nehéz a döntés.
Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.