Érzem, amit érzel, látom, amit látsz,
Mégis másképp mondom, mint amit te vársz.
Gondolhatok bármit, előbb mondod ki,
Megbotlok egy kőben, s te fogsz elesni.
Mikor máshol süt a nap
Egy embert látsz a fák alatt,
Ki már mindent elhagyott…
Az lehet, hogy én vagyok.
Minden út visz valahová,
lehet, hogy jó felé, lehet, hogy nem,
de mindenkinek el kell indulni valamerre.
A fák is siratják az elveszett lombjukat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?
Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,
s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.
Arra születtem, hogy kisgyerek legyek, s anyám mellett lassan játsszam az életet.
Arra születtem, hogy felnőtt is legyek, s megértsem a szóból azt, amit lehet.
S végül arra jöttem én a világra, hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába.
Tudod, az első pofon a legnagyobb,
aztán a többit lassan megszokod.
Valaki mondja meg, hogyan kell élni,
Apám azt mondta, ne bánts mást,
Valaki látta, hogy bántottalak már,
Valaki látta, hogy bántottál.
Torták, rózsák, égő gyertyák,
s néhány szívből jövő kívánság –
Ha elmúltál már ennyi meg ennyi,
nem kell azt úgy a szívedre venni.
Ha a kedvességed bosszant, fáraszt,
Mikor nem adok, és nem várok választ,
Mikor szeretni már nincs mit bennem,
Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!