A súlyos sportsérülések és a sport okozta halálozások nem az ökölvívásban a leggyakoribbak, a köztudatban ez mégis veszélyes sport.
Ha megnézem az életemet, úgy gondolom, hogy olyan hatvan százalékban a tudomány, harmincöt százalékban az orvoslás és, mondjuk öt százalékban a tudományos ismeretterjesztés tölti ki.
Tényleg úgy gondolom, hogy nekünk, magyaroknak igazából egyetlenegy természeti kincsünk van, az emberi tehetség.
Hiszek benne, hogy előbb-utóbb a jónak kell diadalmaskodni. Szellemileg, kulturálisan, politikailag egy apályban vagyunk, de kell, hogy jöjjön a dagály.
2004-ben, mikor Gyurcsány lett a miniszterelnök, épp Milánóba mentem egy kongresszusra, amikor megszólalt a telefon és azt mondta: professzor úr, Gyurcsány Ferenc vagyok, én leszek a miniszterelnök, van egy álmom, hogy maga legyen az egészségügyi miniszter. Mondtam neki, hogy verje ki a fejéből, mert én alkalmatlan vagyok politikusnak.
Biztos, hogy a magyar embernek van valamilyen lelki konfliktusa. Mert aki sokra tartja magát, az vigyáz az egészségére. Csak aki tudat alatt nem gondolja magát fontosnak, az nem vigyáz magára.
A preventív szemlélet hiányzik teljesen az országban. Annak a felismerése, hogy mindig olcsóbb és fájdalommentesebb megelőzni a bajt, mint gyógyítani.
Ami a genetikai tervrajzunkban benne van – mindegy, hogy ez a Jóisten vagy a DNS adománya –, annak meg kell felelnünk, mert van szabad akaratunk. A maximumot ki kell hozni azokból a lehetőségekből, amiket magunkban hordozunk.
Amikor az ember szembesül a ténnyel, miszerint meg vannak számlálva életének hónapjai, akkor az idő sokkal fontosabbá válik.
Így visszatekintve, életem egyik fő tanulsága, hogy soha sem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, és tulajdonképpen a sors mindig okosabb volt nálam.