A politika folyton változik, számomra bizonyos szempontból áttekinthetetlen, érthetetlen és érdektelen.
Azt olvastam valahol, hogy a megsemmisülés az álomban azt jelenti, nagy változások előtt áll az illető. Kíváncsi vagyok, mi vár rám…
Megcsalni valakit talán nem szép dolog, de bevallani neki több, mint aljasság.
Ateista vagyok, azt vallom, hogy egyszer megszülettem és meghalok majd, és nincs semmi, sem előtte, sem utána. Ha viszont ez így van, akkor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ebben az életben bármit kihagyjak.
Lehet sok „nagy Ő”, de mindenkinek csak egy olyan adatik, aki kiforgatja minden sarkából az életét.
Beszélgetni sok mindenkivel képes az ember, de hallgatni csak nagyon kevesekkel.
Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.
A gond csak az, hogy a fénykép egy folyamat kimerevített pillanata, s ha elkészül a felvétel, azonnal megy tovább az élet. De milyen élet?!
Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassan eltűnik az a kép, amit mi, nők az elején felépítünk magunknak a párunkról, és vice versa (kölcsönösen). Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amit ők képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.
Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg… hogy voltál.