Rengeteget tanulok, nagyon komoly elvárás magammal szemben, hogy a zenészségről mint szakmáról minél többet megtudjak. Énektanárhoz járok, hangszerekkel próbálkozom, igyekszem fejleszteni magam.
Nagyon megtisztelő és jólesik, ha az ember kap egy-egy díjat, és persze ha a közönség szavaz ezekről a díjakról, az mindig még értékesebb, de számomra a siker egy picit összetettebb. Nekem sokat számít, hogy hányan vannak a koncerteken, hogy amikor kitartom a mikrofont, éneklik-e a dalaimat az emberek. Abban a világban, amiben élek, az a cél, hogy a zenét eljuttassuk az emberekhez, nekem az a fontos, hogy eljut-e hozzájuk és mond-e nekik bármit mindaz, amit megalkottam
Úgy vélem a zeneszerzés élményekből építkezik, tapasztalatokból, melyeket a világból szerzünk, ahol élünk. Az emberekről, akikkel találkozunk, a kapcsolatainkról, a világban betöltött helyünkről.
Ahhoz, hogy megértsük, hallgatnunk kell a zenét. Ám mihelyst arra gondolunk közben, hogy „éppen zenét hallgatok”, már nem is hallgatunk semmit.
Zeneszerzésben is ugyanolyan naiv vagyok, mint minden másban. De ha visszahallgatom a dalokat, amiket rögzítettem, nem is találom olyan rossznak.
A zene nekem olyan, mint a lélegzés, talán így a legkönnyebb megfogalmaznom. Sosem gondolkodtam azon, mit is jelent nekem a zene, mert annyira természetes, hogy mindent körbevesz, amit csinálok.
Amikor kiéneklek bizonyos hangokat, amelyekhez rengeteg fizikai erő szükséges, úgy érzem, mintha lebegnék, kilépnék a testemből… nagyon furcsa az egész… és időnként, amikor élőben játszom el egy dalt, érzem azt, ami a megírása közben inspirált. Ilyen lehet, amikor az ember egy bizonyos személlyel megtapasztal egy bizonyos érzést.
A gitár a lelkem – amikor eltévedtem, mindig a gitár segített vissza az útra; a gitár az, ami eszembe juttatja, hogy mit keresek egyáltalán itt.
Szimplán és egyenesen azért születtem, hogy rocksztár legyek, s csak arra törekszem, hogy a legjobb formámat nyújthassam, a legjobb lehessek.
Minden egyes sláger egy önálló érzelmi csomag. Lehet humoros, érzelmes, intellektuális vagy drámai, de valamit nagyon eltalál azon az érzelmi frekvencián, amin az emberek épp akkor rezegnek.
Sokszor sajnálom, hogy nem igazán tudom kifejezni, ami jó nápolyi módjára zenei értelemben bennem szunnyad, mert nem tanultam zenét.
Mindegy, meddig énekelhetek még: a zenei karrier hatalmas felelősségérzettel ruházott fel, amelyet nemcsak a családom iránt érzek, hanem az iránt a számtalan ember iránt is, akik példaképnek tekintik az énekeseket. Sokkal tartozom a rajongóimnak – de az is lehet, hogy mindent nekik köszönhetek. Ezt is csak egyféleképpen fizethetem vissza, mégpedig azzal, hogy az életemet megvilágosító kérdésre adott igenlő választ a gyakorlatba is átültetem, és helyesen cselekszem.
Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (…) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.
A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene.
Négyéves koromban azt mondtam anyámnak, hogyha felnövök, rockzenész akarok lenni. Azt mondta, a kettő együtt nem megy.
Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.
Nem szeretem a politikusokat. A zenémnek csak a jóhoz és az igazsághoz van köze.
A hegedű a maga nyelvén dalol, és hamis lesz tőle minden beszéd.