Amióta a trianoni békediktátum által megcsonkított Magyarország, hegyvidékeinek legnagyobb részét elvesztette, Kőszeg városának, mint nyaralóhelynek és turistagócpontnak jelentősége lényegesen fokozódott.
Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is. Lássuk be, a magyar politikai érzék a kiegyezést követően – amikor erre úgyszólván utolsó esély kínálkozott – nem tudott kezelni sorsdöntő kérdéseket: a nemzetiségek gondja iránt közönyösen, ha nem éppen gőggel és ignoranciával viseltetett, elmondható, hogy ezernyolcszáznegyvennyolctól fogva ez a magatartás egyenesen vezetett a nagy trianoni trancsírozáshoz. A méltatlan eljárás földolgozása pedig rettenetes teher, kétségtelenül meghaladja a nemzet lelki erejét.
Hagyjuk most Kolozsvárt, de ott van például Nagyvárad, bárhonnan is nézzük, évszázados múltú, klasszikus magyar település volt a döntés idején, földrajzi fekvése folytán soha nem is lehetett része a történelmi Erdélynek, akkor pedig hogy a fészkes fenébe került nyolc kilométerrel odébb, egy újonnan kijelölt határ túloldalára? Úgy néz ki, csak úgy, merő kiszúrásból. De négyszáz kilométerrel odébb, Kézdivásárhely is évszázados magyar település mind a mai napig, eközben túl esik egy másik ország geográfiai középpontján. És mégis, mivelhogy bánatában vagy a furdaló lelkiismeret hatására az akkori neves döntnökök egyike sem szúrta tökön magát, és nem létezik sem erő, sem mód, sem szándék, amely itt igazságot tehetne és enyhítene a döntés szigorán, már csak méltóságunk érdekében olyan fölemelő volna túl lenni végre minden szinten ezen a megpróbáltatáson. Úgy érzem, egy nemzet nagykorúsága ott kezdődik, amikor megújulva túl bír lépni kudarcain, veszteségein. Az örökös panaszkodás nem indít meg senkit, a végén az egészből csak a szánalmas látvány marad. Ady háborgásaiból indultunk ki, pedig ő még csak a Trianon előtti állapotokat ismerte.
A csehek, akik a trianoni békekötés után birtokba vették az országnak ezt a részét, méltatlanul és igazságtalanul bántak a magyarokkal. Volt, akit vizsgálat és vádemelés nélkül évekre börtönbe zártak, és ez a sors végül a férjemet is utolérte, mert, ahogy a cseh ügyész mondta: „egy Andrássy gróf, ha eddig nem tette volna, biztosan elkövet valamit, ha alkalma nyílik rá”. Két hónapot töltött a kassai börtönben. Félmilliő koronába került, amíg ki tudtam szabadítani, és utána jobbnak láttuk, ha a határ túloldalán telepszünk le.
Még végiggondolni is nehezünkre esett, hogy a trianoni igazságtalanságot az a hatalom tette jóvá, amely maga a történelmi igazságtalanság.
Aztán egyszerre csönd lett. Süket, nagy csend. Jóska nem jött haza többet, és Kálmán is elmaradt valahol az Isonzónál. Sűrű nagypéntekek jöttek akkor, jajok és könnyek, és egy átkozott szó fullasztó sziklát gördített ránk, s a sziklára az volt írva: Trianon.
André Tardieu, aki háromszor volt francia miniszterelnök, és aki a trianoni békediktátum szövegének megfogalmazója is volt, írta, hogy a szabadkőművesség nem magyaráz meg mindent, de a szabadkőművesség nélkül nem lehet hűen beszámolni a történelmi eseményekről.
Nem egészen értem ezt a honfibút, ezt az elégikus hangulatot.
Csodálkoznak.
Lehet-e magyar költő más hangulatban – Trianon után?
Mohács után, Világos után is így volt ez.
Trianon!
Mit tudtok róla, fiúk – hiszen alig éltetek még, Trianon napján.
Talán mégsem egészen azonos ez a Trianon Moháccsal és Világossal. És különösen a ti számotokra nem. Az én számomra – nem mondom. Én tulajdon szememmel láttam, s kezemmel tapintottam még a régi Magyarország…
Azazhogy, várjunk csak.
Azt a régit mi hívtuk csak Magyarországnak. Odakint Európa nyelvén, ami oly fontos nektek, ez volt a neve: Osztrák-Magyar Monarchia. És inkább osztrák, mint magyar.
Mohácsról, Világosról beszéltek? Mindkettő után egészben veszett el az ország – nem darabolták le tagjait, az egész testet fektették sírba.
Trianon irgalmatlan volt valóban, koldussá és nyomorékká tett: de ugyanakkor ledöntötte körülöttünk a börtönfalakat – kicsike lett az ország és gyámoltalan, de ugyanakkor, ötszáz esztendő, félezer esztendő után először elismerten szabad és független ország, szabad és független országok között!
A kézen vezetett, pártfogolt, felemás, bár hatalmas gyermek kicsike és szegény emberré serdült – de emberré serdült mégis, felnőtt, visszakapta önrendelkezését.
Ti már ebbe a kicsike országba születtetek bele – nem szebb, bátrabb, életteljesebb, dicsőbb, költőnek valóbb inspiráció örülni ez újjászületett csecsemőnek, mint azon keseregni, amit osztrák-magyar apátok elveszített? Koldussá lettetek, apátokkal együtt, magatok is – de nem tetszik nektek jobban a fillér és ritka pengő, mindkét oldalán magyar felirattal, mint a régi bankó Janus-arca kétféle szöveggel, kétféle szellem és akarat nyomán?
Talpalatnyi hely – de egészen a tiétek. S hol a tagadás lábát megveti…
Különben is, hiszen ti szellemet akartok idézni – a Művészet szellemét –, attól féltek most, kishitűek, hogy csonkán jelenik meg a szellem is, mert testét megcsonkították? Szavakat vártok, a lélek kútjából felmerülőt, s előre aggódtok, hogy sirató, keserű szó lesz – de miért? Mit vesztett a ti országotok, magyar igék birodalma – ki bántotta a ti egyetlen kincseteket, a magyar szókincset? Én jól ismerem ama gyászos szerződés feltételeit – nem emlékszem rá, hogy egyetlen jelzőt, egyetlen igekötőt, egyetlen névelőt is odaígértünk volna nyelvünkből, reparáció fejében.
Ezt a kincset egészben örököltétek, mint szétvert zsidók a Szentírást.
S most kevésnek érzitek ahhoz, hogy bizakodó és reménykedő és vidám programmal induljatok a lapalapításnak?
Árpád úrnak kevesebb kellett hozzá, hogy országot alapítson.
(Pesti Napló, 1932. február 21.)
Magyarországon a Trianoni Szerződés (1920) kutatása gyakorlatilag leállt a II. világháború után. Ha mégis végeznek Trianon kutatást, akkor az aligha magyar szemszögből történik.
Aztán beállt az a helyzet, amelyre minden Erdélyt ismerő barátom előre figyelmeztetett. Odaát nemcsak elvárják a segítséget, hanem természetesnek veszik. Az a mentalitás vezérli őket, hogy az anyaországnak kutyakötelessége támogatni az elszakadt részeket. Még mindig érezzük magunkat felelősnek Trianonért, holott már a szüleim nemzedéke sem élt akkor.
A bográcsozás olyan, mint Trianon vagy a biciklizés, nem lehet elfelejteni, de úgy nem megy, hogy mindenki fölé hajol, égeti a lábszőrét a tűzben, beleszór, beleokoskodik valamit, mikor a szakács elfordul, vagy amíg elmegy borért. Nem, ez egy ima. Nem lehet kihagyni semmit, de hozzáadni sem szabad semmit.
A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.
A magyar állam nagy sorsfordulója a huszadik században nem 1956-ban történt, sem 1947-ben, de még 1944-ben sem. Trianon volt az. 1920-ban vége lett a nagymagyar királyságnak. Helyette létesült a csonkult, kismagyar állam. Azóta hozzászoktunk. Az egész Kárpát-medencét birtokló Nagy-Magyarország helyett a Közép-Dunát uraló kisállam lett belőlünk. […] A második világháború vége felé akárki vezette volna az ország ügyeit, sorsán lényegileg (részletekben talán igen) nem változtathatott volna. Az első világháború végén egy nagy magyar államférfi megmenthette volna az északi és a keleti veszendő területek jó részét, magyar lakosságukkal együtt. Trianon volt a magyar állam történetének fordulópontja; 1944-45 a magyar nemzeté; 1956 októbere a magyar népé. Azóta nemzet és nép között disztingválni nem lehet.[…]
Trianon tragédiáját nem lehet megérteni csak a békeszerződés szövegéből, illetve az azt közvetlenül megelőző tárgyalásokból. Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Franciaország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak.
Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
A trianoni békekötés nemcsak a területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette el, hanem erőszakosan kettévágta a nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát. Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában.
Alapkérdéseim: mit jelent a trianoni döntés a magyarság számára, valamint – s ez most a legfontosabb – : hogyan értékeljük ezt a diktátumot (s a trianonit megerősítő, a II. világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeszerződést)?
A mérvadó gazdaságtörténeti szakirodalom ma már egyetért abban, hogy a trianoni békeszerződés sokkjából a magyar gazdaság viszonylag hamar és a korábban elképzeltnél gyorsabban talpra tudott állni. Ebben minden bizonnyal segítségére volt az, hogy bár az ország területének kétharmadát elcsatolták, az ipartelepek 48 százaléka és a gyáripari termelés 55 százaléka a trianoni országterületen maradt.
Ha felvetődik a kérdés, hogy miért beszélünk annyit Trianonról, a válasz részben ez: mert a mindennapjainkat át-meg átszövi a trianoni békeszerződés emlékezete. Utcanevekben, emlékművekben, településhatárokban, intézményekben. A másik magyarázat minden bizonnyal az, hogy a határon túli magyar közösségek léte, sorsuk, a jogaikért vívott küzdelem, az ő problémáik folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt. Harmadrészt Trianon az elmúlt évszázadban, de főleg a rendszerváltás óta eltelt időben metaforává vált – minden rossz jelzőjévé. Ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatok kerültek előtérbe, amelyek fel-felhasznának valós elemeket, de a nemzeti önismeret és a közösségépítésben oly fontos „közös emlék a múltból – közös terv a jövőre” tanácsát alig szolgálják.
A traumák nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Trianon begyógyíthatatlan.