Semmi sincs, amit egy spangli ne oldana meg.
Hát itt vagyok. Sebzett, de nem legyőzött. Ütést kaptam, de nem ütöttek ki. És mostantól ez a város – és benne minden -, hozzám tartozik.
Emlékszem, 17 voltam, amikor az apám megkérdezte, mi akarok lenni? Leszek-e borbély, mint ő? A képébe röhögtem. Nagymenő gengszter akartam lenni. Visszanézve, most azt kérdezem magamtól: amit választottam, megért-e 25 évet az életemből? A válasz: nem! 25 másodpercet sem…
Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.
A mázli csupán a felkészülés és a lehetőség kombinációja.
A bosszú egy olyan út, aminek nincs vége.
Könnyebb beismerni, hogy kedveltél valakit, ha már nincs itt.
– Mi vagy te?
– Hölgyeim, a legrosszabb rémálmotok vagyok: egy gépfegyveres sütőtök!
– Próbáltál már valaki más cipőjébe lépni, hogy tudd, mit érez?
– A cipőm szilánkokkal és pengékkel van tele. Két lépés után elvéreznél.
Poe mondta: „Nem hiszek a szellemekben, de egész életemben üldöztek”. Úgy hittem, kísértve lenni döntés kérdése, ám a múlt a valódi kísértetünk. Minél inkább szabadulnánk, annál jobban belénk mar. Ha a múlt egy kísértet, a jelen temető, mely fizetséget követel vétkeinkért.
A halottak napja mindig is a kedvenc ünnepem volt. Hátborzongató dekoráció, temetői mulatságok és esély, hogy találkozzunk a halott rokonainkkal. Tökély, nem igaz?
– Hogy van a kis borongónk?
– Az orvos azt mondta, olvassak neki. A Macbeth beválhat. A halál, a pánik és a csonkolás bizonyára felébreszti a kómából.
A zene gyógyítja a sebeket, amiket az orvosság sosem.
Az emlékek olyanok, akár a holttestek. Egész másképp néznek ki, ha kiássuk őket.
– Ennyi! Átköltözöm egy másik sátorba. Nem alszom egy zombival!
– A zombik nem alszanak.
Elkések egy temetésről, és ha megint itt talállak, készülhetek egy másikra.
Ahogy Voltaire mondta: a szorgos magány vezet a boldog élethez.