Szerencsésnek érzem magam az életemmel. Meg aztán vannak barátaim, akik már nem élnek, úgyhogy miért panaszkodnék az öregedés miatt?
Az élet minden napján vigyázni kell a testünkre, máskülönben egy reggel arra ébred az ember, hogy a teste nem engedelmeskedik. Ilyenkor aztán azt mondják: itt az öregség.
Hatvanöt évesen sokkal lazább lettem, mint korábban voltam, örültem, hogy jegy nélkül utazom a villamoson és a vonaton, hetvenévesen meg, hogy ingyen járhatok múzeumba. Nem a spórolás miatt, hanem hogy nem kell a zsebemben turkálni, van-e nálam éppen buszjegy, és nem kell végigállni a hosszú sort a kiállítások előtt. Kezdtem meggyőzni magam, hogy az öregség kész buli, mindenkinek csak ajánlani tudom. A kisebb-nagyobb egészségügyi gondjaimmal meg bajlódjon az egészségügy. Elhatároztam, ha a fene fenét eszik, én akkor is vidám öregember leszek. Már csak a feleségem, a gyerekeim és az unokáim kedvéért is.
Egy bizonyos életkoron túl – szerencsés esetben – már nem akarunk senkinek megfelelni, lekerül a vállunkról a szorongás nyomasztó terhe.
Nem tudok belenyugodni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben.
Az az igazság, hogy szépen lehiggadtam, valljuk be, megöregedtem már, nem úgy látom a dolgokat, ahogyan eddig. De nem bánom. Ez nem tragédia. Egyre morózusabb vagyok, hogy úgy mondjam, nem vagyok hajlandó mindenki viccmestere lenni.
Az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll. Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézen fogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért éljen.
Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből.
Ha az ember állandóan diákok között van, az szükségtelenül öreggé teszi.
Nem is olyan régen még magát az öregkort is betegségnek tekintették, az emberek azonban nem halnak meg az öregedés miatt. Betegségekbe halnak bele, a leggyakrabban pedig a szívinfarktusba.
Tudok jól öregedni – fölismerem a dolgokat. De a görcsös tartás az nem jó. Az bekeményít. Borotvaélen járunk. Mi az, ami szükséges, mi az, ami jó, mi az, ami tényleg kondícióban, fiatalosan tart. Nem arra gondolok, hogy a ráncaimmal mit tegyek, hanem a gondolkodásom, a nyitottságom, a világlátásom legyen egészséges.
Hiszem, hogy az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a „minden az enyém” érzet. Az értékrendszerünk is megváltozik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt.
A betegek bebizonyították, hogy a szívbetegség nem a korosodás elkerülhetetlen velejárója; sokkal inkább az a helyzet, hogy az étrendünk gyilkol minket.
Jó barátom, ha majd öreg leszek,
fehér hajam lesz és lassan megyek.
Mögötted is egyre több lesz az év,
jó barátom, hívsz-e akkor is még?
Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. „Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?” De én öreg gyereknek születtem.
Hányszor eldöntöttem már, hogy nyugdíjba vonulok, és megpihenek, de az ügynököm mindig valami szuper jó szereppel állt elő.
Bizonyos kor után az ember csak örül annak, hogy egyáltalán még él.