Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.
Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Adj nekem inkább kemény szócserepet, amely nem eladó, megkapaszkodunk benne, és tartani fogjuk magunkat, megsebzett ujjakkal, de együtt.
Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.
Ama egetrengető valamicsoda, amit szerelemnek hívunk, csakis veled, általad ismerszik fel számomra, s attól szerelem, és nem csekélyebb, hogy megmozdítja bennünk a világmindenséget.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna.
Te vagy az egyetlen nő, aki valaha is megérintette a szívemet. És az mindig a tiéd lesz.
Később majd megpróbálom, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. De most csak érezni tudom.
A teljes bőrfelületem, amivel a tested melegét, érintését, simaságát, simogatását érzékelem; és a gondolataim, amik, ha körülötted forognak, körülöttem forog a világ; elhalni és elevenen élni akarok egyszerre, eggyé válni veled, és szétárasztani magam a világban, benned. Egyszerre akarok megsemmisülni és a Minden lenni, de legjobban, leginkább a karodba, a szeretetedbe, a kettőnk szerelmébe bezárva szétragyogni a világra.
Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát –
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát…
Hozzád vagyok kötve, ragasztva, forrasztva, feloldhatatlanul, széttéphetetlenül. És ez a szerelem, ami bennem él, független mindentől, mindentől, amit te teszel; ez van, létezik és él, és nem fog megszűnni, nem fog elmúlni, mert hatalmas, örök és csodálatos, mint a világ.
Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap.
Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.
Nem érti szív, nem érti elme sem,
hogy mint szeretlek, én szerelmesem.
Te vagy a hívás és én a válasz,
Te a vágy, én a beteljesülés,
Te az éjszaka, én a nappal,
Mi más még, így tökéletes.
A Nap kihűl, a Föld kiszárad,
az ég üres lesz nélküled,
és én senki vagyok, ha te nem vagy velem.
Annyira szeretlek!
Ha fölcsendül egy hang a múltból:
A Te ezüst hangod repül felém
S én úgy foglak áldani újból,
Mint szerelmünknek édes reggelén;
Ha epedő dal száll föl szívemből,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanítottál, édes angyalom!
