Fura dolgok vannak a világban. Ha nyitott vagy, láthatod őket.
– Őszinte leszek. Van egy nagyon sötét és kiszámíthatatlan oldalam.
– Mindnyájunkban lakik egy szörny.
– De nem ilyen! Ez az enyém olyan, hogyha ahhoz van kedve, letépi a fejedet és bedugja a hátsódba.
Egyszerre érzem magam részegnek és másnaposnak.
Éled az életed, döntéseket hozol. Döntéseket, amiket megpróbálsz igazolni. Magadért, a családodért. Egy ideig működik, aztán már nem. Mert hozol egy döntést, ami mindent jelentéktelenné tesz. Egy döntést, amit már nem tudsz igazolni, nem tudsz megbocsátani, és elveszítesz mindent. A családodat, a barátaidat, önmagadat. És végül nem marad semmid. Semmid, csak a kísértetek.
Az a fajta mosolyod van, amitől az egész világ jókedvre derül.
Te döntöd el, hogy hogyan éled az életed. Azt tedd, amitől ragyog a lelked.
Ne nyúljon hozzám, mert ütök ám, de hirtelen! Engem maga ne karmolásszon össze, mert csúnya verekedést rendezek itt! Aztán meg táguljon a helyemrül, üljön a lócára vagy ahová akar, de az én helyemre nem ül, afelől jótállok!
Anyám mindig azt mondta, a zongorajátékommal fogok majd férjet magamnak.
A levegőből nem lehet felfedező valaki. Ha onnan is felfedező lehetne, sokkal egyszerűbb lehetne az élet.
– Erre szükséged lesz.
– Mi áll rajta?
– „Azé a harcosé ez a kard, akiben a régi út eggyé válik az újjal”.
– Kard oltja ki az életem. A sajátom, vagy az ellenségé.
– Legyen inkább az ellenségé.
Van itt, amit sosem fogok megérteni. Nem vagyok templomjáró ember, és amit a harctéren átéltem, nem erősítette meg bennem a hitet. De ezt a helyet tényleg áthatja valami szellemi erő. S ha a lényegét nem is foghatom fel, a hatása alól nem vonhatom ki magam.
– Kérem, ne! A japán férfiak nem segítenek.
– Én nem vagyok japán.
