Nem érdemes felmászni a létrán, ha a rossz falhoz tette.
Az a fajta mosolyod van, amitől az egész világ jókedvre derül.
Te döntöd el, hogy hogyan éled az életed. Azt tedd, amitől ragyog a lelked.
Ne nyúljon hozzám, mert ütök ám, de hirtelen! Engem maga ne karmolásszon össze, mert csúnya verekedést rendezek itt! Aztán meg táguljon a helyemrül, üljön a lócára vagy ahová akar, de az én helyemre nem ül, afelől jótállok!
Anyám mindig azt mondta, a zongorajátékommal fogok majd férjet magamnak.
A levegőből nem lehet felfedező valaki. Ha onnan is felfedező lehetne, sokkal egyszerűbb lehetne az élet.
– Erre szükséged lesz.
– Mi áll rajta?
– „Azé a harcosé ez a kard, akiben a régi út eggyé válik az újjal”.
– Kard oltja ki az életem. A sajátom, vagy az ellenségé.
– Legyen inkább az ellenségé.
Van itt, amit sosem fogok megérteni. Nem vagyok templomjáró ember, és amit a harctéren átéltem, nem erősítette meg bennem a hitet. De ezt a helyet tényleg áthatja valami szellemi erő. S ha a lényegét nem is foghatom fel, a hatása alól nem vonhatom ki magam.
– Kérem, ne! A japán férfiak nem segítenek.
– Én nem vagyok japán.
Mit jelent szamurájnak lenni? Morális elveknek szentelni az életet? Az elme csendjét keresni? Elsajátítani a kardforgatást?
Előzékenyek, mosolyognak, hajlonganak. De az udvariasságuk mögött mély érzelmek rejtőznek.
Én is bemutatkoztam magának, maga is bemutatkozott nekem. Kell-e ennél jobb beszélgetés?
A végtelen tenger vigasztalóan hat rám, feledtet múltat és jövőt.
Az életünk során mindig előre kell haladni, én is ezt teszem, lépésről lépésre, de mindig előre.
(Xian Chow)
