Cseperészett az eső, és elég erősen fújt a szél, és el se lehetett dönteni, mi a rosszabb, az eső vagy a szél, hülye kérdés, mondta magában dühöngve a Tanár úr, a kettő együtt a legszarabb, basszus, így teljesen el fogok ázni, törölgette az arcáról a vizet.
Esett és zuhogott, és megint esett, és megint zuhogott. Malacka megesküdött, hogy soha életében – pedig megvolt már három – vagy négyéves is – nem látott ennyi esőt egyszerre és egyfolytában. Nap mint nap, reggel, délben, este esett az eső. Mit tehet egyebet egy eső, nem igaz? Esik.
Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.
Mire hullik
Mire hullik ez az eső,
a sok színtelen, őszi vércsepp,
amikre az ember felébred,
s konyhában kávét főzhet ő?
És amíg a kávé lefő,
esőcsepp ablakán kinézhet.
A sok színtelen, őszi vércsepp,
mire hullik ez az eső?
Mi issza fel, milyen mező?
Talán most egy perc is elég lesz
a hétköznapi örökléthez,
ha éppen arra vagy vevő.
Mire hullik ez az eső?
Bámultam a lefolyó esőcseppeket, és olyan érzésem volt, mintha ma az időjárás is síratná a tönkrement életemet.
Az esőcseppek az angyalok könnyei, és azért hullanak, hogy lemossák a bűneinket.
Azonnal elaludt attól a csodálatos, sokszólamú muzsikától, ami egy falusi házban eső idején hallatszik: esőcseppek susognak a faleveleken, egy-egy magányos csepp koppan az ablaküvegen, a szél legkisebb változására lágy hanghullám keletkezik, csobbannak a cseppek az esővizes hordóban a sötét víz felszínén, zubog az esőcsatornában a lezúduló áradat. És a legveszélyesebb az a hang, ahogyan a vízcseppek előbb kongva koppannak, aztán tompán csobbannak a lavór alján a padláson, a beázó tető alatt…
Az őszi várost járni, miután lehullottak a színpompás levelek, és zuhog az eső – nincs is ennél tökéletesebb.
Az esőcseppek kopogása behatolt a szobába, mintha állhatatosan be akart volna tolakodni valaki – valami szürke, komor, alaktalan lény, a szomorúságnál is szomorúbb. Mintha be akart volna törni félig eltemetett emlékek ezreivel, hogy elöntse ezt a kis száraz szigetet, ezt a meleg és világos odút, mely a külvilághoz képest most emberséges és lakájos volt.
A gyermekek úgy igénylik a szeretetet, mint rózsa az esővizet.
Éreztem az éjjeli eső illatát, és láttam a ház előtt álló platánfa leveleit, amelyek
lassan aranybarnába fordultak.
Csepereg az eső oktánszámra.
Fákon már sok levél okkersárga.
Jószívű ez az ősz, ocsúdok fel,
esőcsepp petél az orrcimpámra.
Tudja-e, hogy nincs egyetlen esőcsepp sem, amelynek más lenne a célja, mint visszajutni a tengerbe? Ez az, amit mi is próbálunk megtenni, Raymond. Esőcseppek vagyunk, akik vissza akarnak jutni a forráshoz, ahhoz a helyhez, ahonnan jöttünk.
A bölcs ember akkor készül fel az esőre, amikor süt a nap.
Nem nagyon szeretitek az esőt, ugye gyerekek? Én tudom, hogy nem szeretitek, mert akkor nem lehet sétálni, de játszani sem a szabadban. Pedig minden gyermeknek az a legnagyobb öröme, ha az erdőben, mezőn, vagy legalább is az udvaron játszhat. De ne gondoljátok ám, hogy a felnőttek sem szeretik az esőt, különösen akkor, amikor az esőre nagy szüksége van a termőföldnek. Eső nélkül nem teremne semmiféle vetemény és nagy ínség és szomoruság lenne. Az eső a földben termő vetemények éltetője, maga az áldás, az emberiség jótevője. Az igaz, hogy a túl sok eső gyakran ártalmas és sok-sok kárt okoz, de a jó Istenke a legtöbbször akkor ad esőt, amikor éppen szükség van reája.
Esik az eső. Ez a fajta eső olyan súlyos cseppekben hullik, hogy a hangja a zuhanyéhoz hasonlít, csakhogy nem lehet elzárni. Az ember az ilyen esőtől a duzzasztógátakra, özönvizekre meg a bárkára gondol. Ilyen esőben a legjobb visszabújni az ágyba, ami még meleg a takaró alatt, és úgy tenni, mintha még volna öt percünk lustálkodni.
Hallom, amint szakadni kezd az eső, s hevesen dobol képzeletbeli szobám láthatatlan ablakán.