Mert ne feledjük: Erdély földje ez!
Zord, vihardúlta táj!
Itt vágyainkra nem hipp-hoppbatár –
De vár száz akadály!
Erdély lakosságát négy nemzetiség alkotja: délen a szászok, és a velük elkeveredett oláhok, a dákok leszármazottai; nyugaton a magyarok; északon és keleten a székelyek. Hozzájuk utazom, akik Attilától és hunjaitól származtatják magukat. Ebben lehet valami igazság, mert amikor a magyarok a tizenegyedik században meghódították a földet, már hun telepesekkel találkoztak. Azt olvastam, hogy a föld összes babonasága megtalálható a Kárpátok lópatkójában, mintha itt lenne a képzelet világtengelye; ha ez igaz, akkor tartózkodásom nagyon érdekesnek ígérkezhet.
Az urak azt tanították az iskolákban, hogy Erdély román föld s az emberek elhisznek mindent, amit tanítanak nekik. Most aztán megvadultak és háborút akarnak. Így van ez, ha nem az igazságot tanítják az iskolában. Akkor jobb, ha nincsenek is iskolák…
A lengyelek előtt csak most tárult ki igazán a kis Erdély pompája: ékszerek, díszruhák, fegyverek–s maguk az ábrázatok egy nagy birodalom félelmes emlékét példázza, Magyarország baj-óceánból kiemelkedő kis szikláját, melyen megkapaszkodott a hagyomány.
A történelmi Magyarország széthullásának egyik oka a nemzetiségi kérdés volt, azon belül az Erdélyben többségben élő román nép és a szomszédos Román Királyság egyesülési szándéka. A nemzeti ébredés folyamatának részeként, az 1880-as évektől kezdődően a határ mindkét oldalán több olyan szervezet, újság alakult, amelyek a románság kulturális összetartozását hirdették, sőt feladatuknak tartották a majdani politikai egyesülés előkészítését. Az első világháborút megelőzően az Osztrák-Magyar-Monarchia, Olaszország és Románia is egy szövetségesi rendszerbe tartozott, a Hármas Szövetségbe. A tagok kötelezték magukat, hogy békében élnek egymással és nem kötnek olyan szövetséget, amely valamelyikük ellen irányul. A szerződésbe foglaltak ellenére a román politika nem titkolt célja volt Erdély és a románok lakta kelet-magyarországi területek megszerzése.
Erdély ügye legközelebb a külügyminiszter-helyettesek 1946. áprilisi, ugyancsak londoni tanácskozásán került elő. A Szovjetunió, amely néhány nappal korábban képes volt elhitetni a Moszkvában tárgyaló magas szintű kormánydelegációval, hogy indokoltnak tartaná a magyar területi igények felvetését Romániával szemben, az angol fővárosban eredeti javaslatához, azaz a trianoni határok visszaállításához ragaszkodott.