Rájött, hogy néha szükséges másoknak hazudni, de mindig aljas dolog önmagának hazudni.
Az ember mindig többet tanul a maga kárán, mint azon, ha más tanácsára a helyes utat választja.
A lassan folydogáló víz a mulandóság melankolikus érzését keltette fel a lélekben. Minden elmúlik, elmúlik nyomtalanul. Az emberek olyanok, mint a vízcseppek ebben a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?
Ösztönösen kifejlődött benne a világ legkellemesebb szokása, az olvasás; nem is tudta, hogy ezzel menedéket épít magának az élet összes bajai elől, de azt sem tudta, hogy ilyen módon valótlan világot alkot magának, amely a valódit nap nap után keserűnél keserűbb csalódások forrásává teszi.
A szerelem csak egy ócska trükk, amit a természet játszik velünk, hogy fennmaradjon a fajunk.
Az újszülött nem érti még, hogy teste jobban hozzátartozik, mint a körülötte levő tárgyak; játszadozik lábujjával, és nem fogja fel, hogy az inkább az övé, mint a mellette fekvő csörgő; csak fokról fokra, a fájdalom révén kezdi érzékelni a test tényét. Hasonló tapasztalatokon kell átesnie az egyénnek is, hogy énjének tudatára ébredjen. De míg minden egyén tudatában van annak – és itt a különbség -, hogy teste különálló és teljes szervezet, nem mindenki fogja fel, hogy teljes és különálló egyéniség is.
A világ szépsége elkábította. Ezenkívül talán nem is számít semmi.