Egy szép tavaszi reggelen az embernek minden vétke bűnbocsánatot nyer. Az ilyen nap hadat üzen a bűnnek. Amíg ilyen nap süt reánk, a leggonoszabb bűnös is megtérhet. Ha magunk visszanyerjük ártatlanságunkat, a szomszédé is jobban szemünkbe ötlik.
A barátok nem pusztán összhangban élnek, mint némelyek mondják, hanem összhangzó dalban.
Ahogy a természetet, a daloló madarakat, a csillogó tarlót, a reggelt és az estét, a nyarat és a telet szeretem, úgy szeretlek téged.
Semmi kétségem afelől, hogy az emberi nem sorsa, hogy fokozatos fejlődése folyamán az állatok megevését maga mögött hagyja.
Az ember annál gazdagabb, minél többről tud lemondani.
Ne aggódj, ha fellegvárakat építettél. Ott vannak a helyükön. Most rakd alájuk az alapjukat.
Amit ma mindenki igaznak szajkóz, vagy hallgatagon elfogad igaznak, arról holnap kitudódhat, hogy hamis, nem egyéb, mint csupán a közvélemény füstje, melyről valaki azt hitte, igazi felhő, melyből termékenyítő eső hullik majd földjeinkre.
A közvélemény gyenge zsarnok a magunk véleményéhez hasonlítva.
Végső soron az ember mindig csak azt találja el, amit célba vesz. Ezért úgy kellene, hogy minél magasabbra tűzze a célt – még ha eleve kudarcra van is ítélve.
A múltat nem lehet jelenné tenni; soha nem tudhatjuk meg, hogy mik nem vagyunk. Pedig ugyanaz a fátyol fedi a múltat, a jelent és a jövőt.
Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.
Egy farmer azt mondja nekem: „Nem élhet csupán növényi táplálékkal, mert abban nincsen semmi, amiből a csont fölépülhet”; ezért napja egy részét szinte vallásos áhítattal annak szenteli, hogy szervezetét ellássa a csontok fölépítéséhez szükséges nyersanyaggal, s miközben ekképpen oktat, egész idő alatt ökrei mögött lépked, akik növényi táplálékból épült csontjaikkal vígan húzzák előre őt magát meg súlyos ekéjét.
