Beszéljünk a fekvenyomásról. Ez nem a legkönnyebb gyakorlat, amit végezhetsz az edzésen, mert a tricepszeid és a vállaid könnyen átvehetik a munkát a mellizmoktól. Azt szoktam javasolni a tanítványaimnak, hogy kissé nyomják össze a rudat, amikor fekvenyomnak. Ez automatikusan aktiválja a mellizmokat. Ha a mellizmok nem aktiválódnak, akkor akár egész nap is fekvenyomhatsz, nem fog fejlődni a mellizmod. Időbe telik, mire megszokod, de ha kitartó vagy, sikerülni fog. Ha pedig kézi súlyzókkal nyomsz fekve, hozd olyan közel a súlyzókat egymáshoz, amennyire csak lehetséges.
Megpróbálom közelebb vinni az Úrhoz magamat, a gyermekeimet, a feleségemet – egymást segítjük ebben. Megpróbálom ezt a közvélemény előtt is képviselni, és amikor a nyilvánosság előtt beszélek, megpróbálok mindenkit meggyőzni arról, hogy jó dolog Istennel kapcsolatba kerülni.
Addig, amíg az extrém méret és kondíció nyeri el a jutalmát, sokan lesznek olyanok, akik tönkrekokszolják magukat, hogy megfeleljenek a standardnak, pedig esetleg nincs is meg hozzá a genetikájuk. Két út áll a sportág előtt: lejjebb visszük a standardot, az elvárásokat, és ez független attól, hogy milyen anyagokra tesztelünk; vagy továbbra is a szörnyetegeket díjazzuk, és a sportág meghal.
Vannak előnyei és hátrányai is annak, ha nagy az ember. Nagyon, nagyon kényelmetlen. Nehéz a levegővétel. Nehéz a séta. Ha vannak gyerekeid, nem tudsz velük játszani, ami nagyon önző és szomorú dolog. Megteszel egy lépcsőfordulót, és el akarsz ájulni. Az alvás sem könnyű ilyen állapotban. Az oldalamon például csak úgy tudtam aludni, ha a lábaim közé illetve a karjaim alá kispárnákat raktam. Párnák nélkül elvágtam volna a keringést a lábaimban, a hasamban és a mellemben. Egy csomó személyes dolog nehéz ilyenkor, például a mosakodás. Bár lehet, hogy nagy sportoló vagy a testépítésben, nem tudsz részt venni olyan normális tevékenységekben, mint a futball vagy a kosárlabda. Az extra tömeg elviselhetetlen terhelést rótt a sípcsontomra és a térdemre; nem voltak ahhoz szokva, hogy ekkora súlyt cipeljenek. Kimerült voltam, és komoly asztmám fejlődött ki; szóval egyáltalán nem voltam valami kellemes állapotban.
Egy bőgőmasina voltam. Naponta vesztem össze valakivel, sértődtem meg valami miatt. Sokat sírtam. Nagyon emocionális voltam. Én nem verekedtem. Csak valakinek fel kellett emelnie a hangját velem szemben, én pedig sírtam, mint egy nagy bébi. Ez egészen a középiskola első évéig tartott. Ez teljesen normális volt számomra.
Fogalmam se volt, hogy egyáltalán mi lehetne belőlem. Nem volt önbecsülésem. Nem voltak álmaim, ambícióim – semmim sem volt. Egyik napról a másikra léteztem. Csak úgy léteztem…
Rengeteg sportolót ismerek, wimbledoni teniszbajnokoktól kezdve profi baseball-játékosokon át profi bokszolókig és harcművészekig, és én úgy látom, ha a legjobb akarsz lenni, az már nem egészséges. Ha például eljársz bokszedzésekre, akkor az nagyon jó hatással lesz az egészségedre. De ha Mike Tysonnal akarsz bunyózni, az már nem egészséges.