Felnőttként tapasztaltam meg, hogy nem igazán lehet sok emberben megbízni. Például az üzletben is többször átvágták a palánkon. Addig szemtől-szemben harcoltam emberekkel, most meg olyanok támadtak hátba, akikről nem is tudtam, hogy ellenfeleim, vagy ellenségeim. Hiszek még mindig az emberekben, de az esetek 95%-ban csalódom. A maradék 5 %-ot éppen ezért nagyon megbecsülöm.
Az igazság az, hogy voltak rossz mérkőzéseim. de legalább megnyertem azokat is. Ezek után a meccsek után sokan kezdtek el kritizálni, de egyikük sem volt a helyemben, és egyikük sem közelítette meg az én teljesítményemnek a 10 százalékát sem. Azok kezdtek el kritizálni, akik a lábnyomomba nem érhetnek, már bocsánat a kifejezésért. Ezeket mind elnéztem, mind eltűrtem. Arra viszont büszke vagyok, hogy a profi ökölvívásban Magyarországon nincs olyan, aki csak egy kicsit is megközelítené, amit elértem. Két súlycsoportban voltam világbajnok. A WBO övemet öt évig őriztem, majd veretlenül adtam le. Ez kicsit nekem elégtétel mindenért.
Ritkán nézem az MMA közvetítéseket, ettől függetlenül mindig van favoritom. Szeretem a sportszerű küzdelmeket, de amikor az alélt versenyző további ütéseket kap, azt nem bírom nézni.
Ha a kisfiam úgy dönt, hogy ökölvívással szeretne foglalkozni, teljes vállszélességgel támogatni fogom őt. Egyébként is minden fiatalnak ajánlom ezt a sportágat, hiszen tiszteletre, alázatra és kitartásra nevel.
A ring és a mérkőzések, a rivaldafény továbbra is hiányzik, de az út, ami odáig vezet, már kevésbé. Harminc évet húztam le edzőtermekben és a ringben és a végére már nagyon sérülékennyé váltam. Elég volt.
Tízéves lehettem, amikor nevelőapám levitt a KSI edzőtermébe. Mindenáron kemény legényt akart faragni belőlem, talán azért, mert ő maga nem volt az… Tartottam a boksztól, persze, hogy tartottam, de hát tízévesen ki nem tart? Az embernek ilyen gondolatok járnak a fejében, hogy majd jól orrba vágnak, és fájni fog, meg minden. Nos hát, ahogy kell, mindjárt az első edzésen jól orrba is vágtak, és nagyon fájt, de engem nem érdekelt, azonnal magába szippantott az edzőterem varázslatos légköre. Rögtön ráéreztem, hogy ezt a sportágat nekem találták ki, komolyabban mással nem is próbálkoztam, sem azelőtt, sem azóta. Persze volt, hogy elpityeredtem egy-egy nagyobb maflás után, édesanyám féltett is, de aztán belenyugodott, hogy bokszoló lesz belőlem, mert látta, mennyire imádom az ökölvívást.
Én már gyermekként azt tapasztaltam, hogy aki egyszer megszerette az ökölvívást, azt szinte magába szippantja ez a közeg. Ennek a közösségnek pedig jellemformáló ereje van. Erre kiváló példa, hogy mindig van pár srác, aki először azért jön le a terembe, hogy megtanuljon verekedni, vagy hogy felvágjon vele a barátai, a barátnője előtt. Mindez hamar megváltozik, és elkezdi megérteni az ökölvívás szépségét és lényegét.