Erdei Zsolt

Az igazság az, hogy voltak rossz mérkőzéseim. de legalább megnyertem azokat is. Ezek után a meccsek után sokan kezdtek el kritizálni, de egyikük sem volt a helyemben, és egyikük sem közelítette meg az én teljesítményemnek a 10 százalékát sem. Azok kezdtek el kritizálni, akik a lábnyomomba nem érhetnek, már bocsánat a kifejezésért. Ezeket mind elnéztem, mind eltűrtem. Arra viszont büszke vagyok, hogy a profi ökölvívásban Magyarországon nincs olyan, aki csak egy kicsit is megközelítené, amit elértem. Két súlycsoportban voltam világbajnok. A WBO övemet öt évig őriztem, majd veretlenül adtam le. Ez kicsit nekem elégtétel mindenért.

Ha a kisfiam úgy dönt, hogy ökölvívással szeretne foglalkozni, teljes vállszélességgel támogatni fogom őt. Egyébként is minden fiatalnak ajánlom ezt a sportágat, hiszen tiszteletre, alázatra és kitartásra nevel.

A ring és a mérkőzések, a rivaldafény továbbra is hiányzik, de az út, ami odáig vezet, már kevésbé. Harminc évet húztam le edzőtermekben és a ringben és a végére már nagyon sérülékennyé váltam. Elég volt.

Tízéves lehettem, amikor nevelőapám levitt a KSI edzőtermébe. Mindenáron kemény legényt akart faragni belőlem, talán azért, mert ő maga nem volt az… Tartottam a boksztól, persze, hogy tartottam, de hát tízévesen ki nem tart? Az embernek ilyen gondolatok járnak a fejében, hogy majd jól orrba vágnak, és fájni fog, meg minden. Nos hát, ahogy kell, mindjárt az első edzésen jól orrba is vágtak, és nagyon fájt, de engem nem érdekelt, azonnal magába szippantott az edzőterem varázslatos légköre. Rögtön ráéreztem, hogy ezt a sportágat nekem találták ki, komolyabban mással nem is próbálkoztam, sem azelőtt, sem azóta. Persze volt, hogy elpityeredtem egy-egy nagyobb maflás után, édesanyám féltett is, de aztán belenyugodott, hogy bokszoló lesz belőlem, mert látta, mennyire imádom az ökölvívást.

Sokan alábecsültek engem és később a szorítóban ezt megbánták.