Elmeséljem a legviccesebb viccet? Talán a legmókásabb vicc az, hogy még élek
Dave Gahan
1962. május 9. -
angol származású énekes-dalszerző, a brit new wave zenekar, a Depeche Mode bariton hangú énekese
Mindenki tudja – és Fletch (Andy Fletcher) lenne az első, aki ezt kimondja –, hogy ha őszinték vagyunk, ő valójában nem vett részt a Depeche Mode zenei munkásságában, harminc éven keresztül egyetlen albumon sem játszott el egyetlen hangot sem, mégis, nagyon fontos szerepe volt a stúdióban is, ha nem is zeneileg.
Egy ideig eléggé önpusztító életmódot folytattam, aztán felhagytam vele. Az utóbbi 20 évben elég szerencsés voltam. Úgy érzem magam, mint aki lassan józanodik.
A Depeche Mode esetében mindig a Condemnation ugrik be a Songs of Faith and Devotionről, csak mert igazi fordulópont volt számomra. (…) Abban a dalban találtam meg a saját hangomat.
válaszolta 2015-ben a Guardian azon kérdésre, hogy melyik a legjobb dal, amit valaha rögzített
Nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy a zenénk mennyire megérinti az embereket. Látjuk a koncerteken, és érezzük a színpadon. De azt hiszem, ez a dolog még mindig megvan Martin és köztem. Még mindig két ember vagyunk, akiket összehoz a zene, ugyanakkor mindig is nagyon önállóak voltunk – zeneileg is. De többek közt ez teszi érdekessé a Depeche Mode-ot. A kettőnk közti rivalizálás, azt hiszem.
– mondta kettejük munkakapcsolatáról egy 2015-ös interjúban
Most már látom, mennyi mindent megtettem azért, hogy elmeneküljek önmagam elől.
Egy buliban voltam, és sehol sem találtam a barátnőmet. Mindenki engem nézett. Ők már tudták. Kinyitottam a hálószoba ajtaját, és ott találtam őket. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy nem vagyok elég jó. Néha még a mai napig is küzdök ezzel az érzéssel.
Még így is stréber voltam azokhoz az utcagyerekekhez képest, akikkel együtt lógtam. Sokféle társaságba próbáltam beilleszkedni, de egyszerűen még nekik is furcsa gyerek voltam. Szerettem rossz dolgokat művelni, mert ez egy jó módja volt annak, hogy észrevegyenek.
Először csak teljes sötétséget láttam. Soha nem voltam még azelőtt ennyire sötét térben, és tudtam, hogy valami nagyon rossznak kellett történnie ahhoz, hogy ide kerüljek. A következő dolog, amire emlékszem, hogy felülről látom magamat a padlón fekve, a szállodai fürdőszobám előtti lépcsőn, körülöttem emberekkel. Amikor magamhoz tértem, bilincset tettek rám. Az biztos, hogy ez nem olyan hely volt, ahová újra visszatérnék.
– nyilatkozta halálközeli élményéről, miután 1996-ban kis híján túladagolta magát
Nos, azt hiszem, hogy a színpadi léthez muszáj, hogy bizonyos értelemben hasadt személyiséged legyen. Ma már ez nem kérdés számomra, egyszerűen ez van. Nekem megadatott a lehetőség, hogy a valóságban is megéljem azt a fantáziát, aminek olyan sokan szeretnének a részesei lenni. És ez borzasztó szórakoztató. De veszélyes is tud lenni, ez is része a színpadi létnek. Az ember folyamatosan pengeélen táncol, és próbál két világ határán egyensúlyozni. Én magam nagyon sokszor elvesztem ebben, és néha nagyon nehéz volt kikaparni magam a gödörből. A legutolsó turné után megint ugyanezen a helyen találtam magam, és nagyon nehezen találtam meg a kiutat abból, aki akkor vagyok, amikor a színpadon állok a zenekarral.
Néha az egy szobában együtt lévő emberek személyisége hoz létre valamit.
Azt hiszem, Martinnal nagyon hasonlóan látjuk ezt a témát, élet és halandóság kérdéseit, amikor pedig Fletch meghalt, az csak tovább erősítette bennünk ezeket az érzéseket. Hogy nem mi döntjük el, hogy mikor jár le az időnk. Minden fáradozásunk ellenére sem.
Amikor kicsi voltam, azzal szórakoztattam anyukámat, hogy Mick Jaggert utánoztam. Nem voltam jó semmiben, ezzel viszont mindenkit sikerült megnevettetnem.
Emlékszem, a két kisöcsém és én egy kis hálószobán osztoztunk. Én egy matracon feküdtem a földön, míg ők az emeletes ágyban aludtak. Volt egy fülhallgatóm, amivel késő este mindenféle furcsa zenét hallgattam, amit nappal nem játszottak a rádiók. Leginkább ez volt az, ami meghatározta később a zenei ízlésemet.
A Memento Mori szó szerinti fordításban azt jelenti: emlékezz, hogy neked is meg kell halnod. De ez a mondat arra is emlékeztet, hogy éljük a lehető legteljesebb életet. És hogy esetleg mindeközben azért próbáljunk meg helyesen is cselekedni. Persze tudom, hogy ezen a fronton mindannyiunknak vannak súlyos hiányosságai, nekem legalábbis biztosan.
A zene képes rá, hogy tudatosítsa benned, hogy valójában hol is vagy érzelmileg.
Az anyám és a feleségem anyja ott volt a színpad mellett, nekem meg egyre csak az járt a fejemben, hogy vigyáznom kell, mert az anyósom figyel! Nem lendülhettem bele igazán, nem lehetett túl mocskos az előadásmód, mert ott volt… Aztán úgy a felénél arra gondoltam, hogy inkább teszem a dolgomat, nem vacakolok.
Magyarországon vannak olyan rajongói csoportok, amelyek depeche-eseknek nevezik magukat. Olyanok, mint Nagy-Britanniában a modok és a rockerek. Körbevették a szállodánkat, mindegyikük úgy nézett ki, mintha a zenekar egyik tagja lenne előttünk. Az a rengeteg srác, aki a mi imidzsünket másolta… Szóval rengeteg Martin, Alan, Dave és Andy jelent meg előttünk, és gyakorlatilag sehová se mehettünk anélkül, hogy ezek a depeche-esek ne vegyenek körül minket.
(1990, Sky magazin)
Dave Gahan idézetek – küzdelem, hit és önkeresés a zene erejében
Dave Gahan, a Depeche Mode ikonikus frontembere, nemcsak hangjával, hanem élettörténetével és gondolataival is mély nyomot hagyott a világban. Zűrzavaros múltja, belső harcai és újjászületése olyan emberi történetet mesélnek el, amelyben mindenki magára ismerhet: a sötétségből a fény felé vezető utat.
A Dave Gahan idézetek az élet értelméről, a fájdalomról, a hitről és a zene gyógyító erejéről szólnak. Szavai nyersek, őszinték, mégis mélyen emberiek – egyszerre tükrözik a küzdést és a megváltás keresését.
Gahan gondolatai arra emlékeztetnek, hogy a törékenység nem gyengeség, hanem lehetőség az önismeretre és a növekedésre. Ahogy zenéjében, úgy idézeteiben is ott rezeg a remény és a szenvedély hangja – azé az emberé, aki megjárta a poklot, mégis megtalálta a fényt.