Utáltam hazudni. Szinte mindig tudtam, hogy más mikor hazudik, ezért úgy éreztem, mintha nekem is hatalmas betűkkel fel lett volna írva a homlokomra, hogy „HAZUG”.
Már megint olyan utakra vezetett a magam választotta pasim, amelyeken máskülönben soha nem jártam volna.
Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem.
Túl sok titkot tudtam már, amelyek közül szinte egyik sem volt az enyém. Az én titkom viszont sötét volt, és súlyos teher.