Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni.
Ha eddig azt gondoltam, a hangja elképesztő, mert csendbe burkol, ha azt hittem, felülmúlhatatlan, ahogy az érintése élettel tölti meg a bőrömet, nos a csókja… a csókja nem is evilági. Bár szakértő nem vagyok, mivel csak néhány sráccal csókolóztam őelőtte, lefogadom, hogy egy ilyen csók, ez a csók, ez a tökéletes és páratlan csók csak egyszer akad egy életben.
Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.
Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.
Normálisnak lenni nem minden, ha egyszer felfedezted, milyen másnak lenni.