Az utazik a leggyorsabban, aki egyedül utazik.
Utazás idézetek
Amikor az ember sokáig van úton, sokáig hall olyan nyelvet, amelyet nem ért, sokáig használ olyan pénzt, amelynek nem tudja az értékét, sokáig jár olyan utcákon, amelyeken még sose járt, szép lassan rájön, hogy a régi énje, és mindaz, amit megtanult, nem ér semmit az új kihívásokkal szemben.
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét, és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.
Egy utazó vagyok, jártam már mindenfele.
Nekem ez, másnak más az élete.
Ha nem teheted azt, hogy külföldi országokat, szép helységeket és városokat láss és ismerj, legalább igyekezz hazádnak azon keskeny körét, melyben születtél, vagy ahol lakol – bármilyen is az – megismerni és ismertetni.
Némi vízen eltöltött idő után mindennek annyira megváltozik a ritmusa, hogy szinte valószínűtlennek tűnnek azok a mozgalmas események, melyek nem messze innen történtek.
Az autópálya azt jelenti: menj tovább, nincs semmi látnivaló. Azoknak a bolondoknak van, akik a leggyorsabban akarnak eljutni egyik ponttól a másikig. Mi nem geometriát tanulunk, hanem utazunk. Találj szép kis utakat, hogy mindent látni lehessen.
Ha tudni akarod, hogy gazdag vagy szegény vidéken jársz-e, a kukákat figyeld. Ha nem látsz sem szemetet, sem kukát, nagy a gazdagság. Ha kukát látsz, de szemetet nem, az sima gazdagságra vall. Ahol szemetet is látsz a kuka mellett, az se nem gazdag, se nem szegény, csak amolyan turistáknak való környék. Ahol szemetet látsz kuka nélkül, az szegény vidék. Ahol pedig szemétben élnek az emberek, az nagyon szegény.
Az emberek állandóan valami boldogságot, valami érdekeset várnak, valamilyen örömről, eseményről ábrándoznak. Ezért vonzó az utazás is. Azután a szabadság, a távolság… az újszerűség, amely mindig ünnepi, fokozza az életörömöt, márpedig mind erre vágyunk, ezt keressük, minden erős érzésben.
Az utazás gazdagít? Egy frászt! Minimális foglalatoskodások halmaza. Csak utólag, az idő- és térbeli távolság révén tűnik a vállalkozás ismét egzotikusnak. A valóságos utazás a képzeletbeli utazás, a vágyakozás és az emlékezés alkotta utazás kényszerű korlátozása.
A külföld a kamaszkor földrajzi változata. Amikor túl nagy a világ, én pedig túl bizonytalan vagyok.
Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.
Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk.
A szent helyek és műemlékek közös átka az idegenvezetők hada, akik gördülékeny halandzsájukkal, ravasz borravaló-vadászatukkal szinte mindenből képesek kilopni az ünnepélyességet.
A vándornak legyenek kalandjai, de nem olyasmi, ami megsebzi a szívét, ha tovább kell állnia.
Néha, még ha tudod is, hogy hol ér véget az út, az nem jelenti, hogy ne élveznéd az utazást.
Sehol sem lehet oly gyorsan és kellemesen bizalmas viszonyba kerülni, mint utazás közben!
Szerettem volna, ha van egy zsákom, amiben benne van minden, ami ahhoz kell, hogy aludjak, ellakjak, egyek, főzzek, vagyis egy szabályos konyhát és hálószobát akartam a hátamon cipelni, és el akartam menni valahová, ahol tökéletesen egyedül vagyok, ahol belenézhetek az elmém ürességébe, ahol egyformán távol lehetek minden ideától.
Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.
