Churchill űzött vadhoz hasonlít. Még ha nagyobb hatalmat ruháznak is rá, mindenütt csapdákat kell gyanítania. Olyan helyzetben van, mint bukása előtt Robespierre volt: kezdetben mindenki dicséri Robespierre polgártársat és erényeit, aztán hirtelen megbuktatják. Churchillnek nincsenek már hívei.
Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.
A német nemzet túlélte a népvándorlást, a rómaiak háborúit, a hunok, a magyarok és a mongolok betöréseit, a harmincéves háborút, Nagy Frigyes és Napóleon háborúit – engem is túl fog élni!
A történelemre akár egyetlen személy is számottevő hatást fejthet ki – például egy okos és aktív állami vezető, aki egyrészt látja a közelgő válságokat, másrészt van hozzá bátorsága, hogy idejekorán elébük vágjon.
Kétségtelen, hogy a történelem messze nem pusztán kudarcok sorozata volt, a csoportos döntések gyakran bizonyultak sikeresnek a komplexitás minden nehézségével és csapdájával együtt.
Teleki halálával Magyarország egyik legjelesebb államférfiját, én magam pedig egyik legértékesebb barátomat vesztettem el. Talán az volt Teleki Pál tragédiája, hogy túl későn született. Finom elméjű, tudós mivolta, széleskörű ismereteinek gazdagsága és az a ritka tulajdonsága, hogy a politika jövő kialakulását előre meglátta, bizonyára kimagasló szerephez juttatta volna 1878-ban a berlini kongresszus asztalánál. A totalitárius és erőszakos hatalmakkal, amelyek az ő korában intézték a népek sorsát, nem tudott megbirkózni.
Bármennyit is gondolkodtam utólag a háború alatt folytatott politikánkon – és erre bőven volt alkalmam német „díszfogságom” idején, valamint az amerikai táborokban és végül ma is tartó emigrációs életemben, – semmiképpen sem juthattam arra a gondolatra, hogy mi lényegesen másként cselekedhettünk volna, mint ahogyan a valóságban eljártunk. Józan ítéletű ember nem vitathatja, hogy mindenképpen ugyanaz lett volna sorsunk; hiszen végül a lengyelek és csehek is ugyanúgy jártak, mint a magyarok, románok és bolgárok, akik, bár egymástól eltérő mértékben, részt vettek a háborúban Hitler oldalán.
Elég volna a kisujjamat mozdítani és Tito nincs többé. Meg fog halni.
Mert Lenin az én elképzelésemben úgy élt, mint egy óriás, aki hatalmas növésű és tekintélyes külsejű. Mekkora volt a csalódásom, mikor egy egész közönséges embert pillantottam meg, közepesnél alacsonyabb növésűt, aki semmiben, a szó szoros értelmében semmiben sem különbözik a földi halandóktól…
Miért halad így a történelem?
Hogy az emberiség derűsen
váljék meg a múltjától.
A fehér ember értelme, amely ma már a világűrt fürkészi, meg kellett volna súgja a rabszolgatartónak, hogy a felvilágosult rabszolga többé nem fél urától. A történelem is tanúsítja, hogy a művelt rabszolga először kéri, aztán követeli, hogy egyenlő lehessen volt urával.
Aki olvassa a történelmet, megpillanthatja benne, hogy a népek erénye abban az arányban csökken, ahogyan növekszik babonájuk.
Mindig is érdekelt a hazám történelme, rengeteget utánaolvastam és tanultam.
A történetírás füstös, imbolygó mécsesével lassan botorkál előre a múlt ösvényein, igyekezvén rekonstruálni annak eseményeit, felfogni visszhangjukat, és sápadt fényénél feléleszteni az egykori szenvedélyek hevét.
Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt.
(Eisenhower a holokausztról)
Imádtam a történelmet. A történelem révén sokat megtudtam az emberi természetről.
A történelemben többnyire a férfiak a hősök. A személyes életünkben a nők.
Amerika naponta növekszik. Kolosszális hatalom lesz belőle, s eljön majd egy nap, amikor az új felfedezések által megkönnyített kommunikáció következtében bele kíván majd szólni Európa ügyeibe és be is kíván avatkozni. (…) Azon a napon, amikor Amerika beteszi a lábát Európába, a béke és biztonság jó időre száműzve lesz onnét.
