A fenyők mindenütt egyformán búgnak. Csak a bükkök mások. Az egyik így, a másik úgy. Ahányféle fa, annyiféle hangja van. A nyírfák, azok úgy sírnak. Éppen, mintha sírnának.
A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.
Az ember gondolatának, ha a természetet akarja megmagyarázni, olyan tág terjedelműnek kell lennie, amilyen maga a természet.
A történelem előtti ember előszeretettel választotta lakóhelyéül a lápvidéket, s tekintve, hogy azóta senki sem követte a példáját, otthona úgy maradt ránk, ahogy elhagyta.
A természet nem kívánja tőlünk ösztöneink korlátozását, engedi azok kielégítését, de más módon korlátoz bennünket, éspedig igen hatékonyan: megöl minket, hidegen, kegyetlenül, részvét nélkül, lehetőleg éppen akkor, amikor boldogok vagyunk.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben
A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Amikor egyedül hagytak, gyakran álmodoztam, szinte hipnotikus állapotba kerültem. Órákig ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a homok az ujjaim között pereg. Minden egyes homokszemet külön szemügyre vettem. Mindegyik más volt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kis tudós, aki a homokot mikroszkóp alatt tanulmányozza. Miután tüzetesen megvizsgáltam a formákat, transzba estem, megszűnt körülöttem a világ.
A természet alkotása messze felülmúl mindent, amiről a legnagyobb művészek csak álmodnak.
Ha eljön a tavasz, a kertben újjászületik minden. A kövek közül kikandikál a hóvirág, és ingatja a fejecskéjét.
Sokat kell sétálnunk a szabadban, hogy a napfény és a friss levegő hatására lelkünk felélénküljön és erőre kapjon.
Mikor a beállott Balaton jegére először rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üveg módra átlátszó jég tömegében; minden irányban összevissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszegek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.
A Balaton opálos vize fényesen ragyogott, a távoli hegyek egészen közelinek látszottak, mint eső után mindig.
Odakint vakítóan sütött a nap, felmelegítette a bőrét. A tavasz már ott volt a levegőben. A virágok kinyíltak, a fák virágba borultak, a madarak éneke elnyomta a város zaját.
Vannak szerzők, akik szerint az élőlények pusztán a változatosság kedvéért sokfélék, akár a játékok a boltban.
A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak, mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony.
Mert ősz lett közben. Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek. Elhidegült a patak is. Méregzöld színe kékre vált, mint a pala, és nem táncoltak már felette szitakötők. De az apró halak még szökelltek benne, csak úgy mozgott a víz utánuk.
Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna.
Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.