– Talán megváltoztam – suttogtam. – Ami nem baj. – Felnőttem.
Kétségtelen, hogy egy idő óta megváltoztam, és az életem kizökkent a kerékvágásából. Annak is megvolt az oka. Más úgysem értheti meg. Nem tehettem másként.
A környezetem mindig azt mondogatja, hogy megváltoztam, ha megszűnök úgy viselkedni, ahogy nekik megfelel.
Megváltoztam, vénségemre. Háború nélkül már tudok élni. Szabadság nélkül nem.
Rendbe tettem az életemet. Kijavítom a hibáimat, és lerakom a jövőm alapjait. Megváltoztam.
Időközben én megváltoztam. Felnőttként talán teljesen másnak tűnik egy gyerekkori, imádott hely, és csalódást okoz; vagy arra emlékeztet, mik voltunk, és nagy szomorúsággal tölt el.
Megváltoztam, ez történt. Káromra vagy javamra, mentehetően vagy menthetetlenül, annyi biztos csak, hogy megváltoztam.
Az elmúlt öt évben a tó ugyanolyan maradt, én viszont teljesen megváltoztam.
Megváltoztam, mert nem gondoltam, hogy amit én adok a világnak az elég lenne.
Az idő múlásával megváltoztam. Ez a dolgok rendje. Mindenki változik. Az örömeinkre és a fájdalmainkra reagálva fejlődünk.
– Szerinted megváltoztam? Picit felnőttebb lettem?
– Megnőttél?
– Csak ennyi?
– Hát ja.
Most, jelen pillanatban elhiszem, hogy megváltoztam. De nem tudom, meddig tart ki ez a hit. Még mindig szólongat a régi élet. Néha finoman, … Itt és most minden további nélkül hátrahagynám, de mi lesz, ha később visszatér, méghozzá kamatostul?
Mióta hazaértem az utazásomról a szomszédaim azt mondogatják, hogy megváltoztam. Én a következő kérdéssel felelek nekik:
– Mi értelme az utazásnak, ha nem az, hogy szélesítse a látókörünket?
De aztán megváltoztam, mert volt kiért jobbnak lennem.
Megváltoztam. Nem örülök neki! Eddig kiismertem magam magamon. Most már nem.
Megváltoztam. Érzem a zsigereimben. Hirtelen másmilyennek látom a világot. Élesebbek a körvonalak, mélyebbek a színek, erősebbek az illatok.
