Újból számadást csinált közel tízéves szerelmi múltja emlékei között, és ismét arra a következtetésre jutott, hogy itt nincs gondolkozni való: végre megtalálta az igazit, a gyémántot, amelyre csak egyszer lehet egy életben akadni. Ezt a gyémántot, a ragyogó és színes gyémántot magához kell kapcsolni, akár a puszta kezével is, és soha el nem bocsátani, mert különben egész életében csak vágyni fog a fénye után.
Az igaz szerelem és a házastársi hűség önmagában is elegendő ahhoz, hogy megszentelje a házasságot, s törvényessé tegye a szerelmet.
A létezés gondja, baja közepette hirtelen túláradó meggyőződését érzem, hogy a mi sorsunknak egybe kell fonódnia. Érzem, hogy nem létezik más élvezet, mint az Ő élvezete, nincs szomorúság, csak mikor Ő okoz fájdalmat a sóhajával. Szerető mosolyában minden boldog lesz. Elhalványulnak korábbi hivalkodó ambícióink, kötöttségeink, terveink, nézeteink. A kedvéért hátat fordítunk a társadalmi elvárásoknak – ilyen a szerető. Ez a szerelem.
Ameddig csak lesz igaz, tiszta szerelem a világon, addig a csókolózás lesz a szerelmesek egyik legkedveltebb időtöltése (…) Részegítő mámora a fiatalság ígérete, a férfilét öröme, s az öregkor üdvössége.
Ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: „szeretlek”, ez többet ér, mintha százszor elismétled: „örökké hű leszek hozzád”. Ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. Ez az érzés kényszerít hűségre. Örök hűségre.
Van olyan Szeretet, ami egy, oszthatatlan: ez az, amit az iránt az egy iránt érzel, aki a társad az életben. Aki a lelked párja, akinél a szíved van. Ezt a szeretetet, ami összeköt vele, mással nem tudod megosztani. Még ha akarnád, akkor is képtelen lennél rá. Mert csak az övé. Ez a legnagyobb, legkülönlegesebb szeretet, az élet legnagyobb ajándéka és köteléke.
Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki.
Viszontlátjuk egymást, megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást.