Az összes ifi csapat ugyanúgy játszott, mint az elsõ csapat. Mindig a tanulásra helyeztem a hangsúlyt. Néha az volt az érzésem, hogy az utánpótlásedzõket csakis a gyõzelem érdekli. Mintha õk csakis a saját hírnevük miatt aggódnak. Én azonban a klub érdekeit helyeztem elõtérbe. Amikor egy tehetséges játékos nem tud védekezni, beállítom a védelembe, hogy meg tudja azt tanulni. Természetesen ez pontokba kerülhet, de engem meg ez nem érdekelt, mert az én célom az volt, hogy a játékos fejlõdjön.
Guardiola még egy kisfiú volt, és az emberek azt mondták nekem: ’Oh, ő az egyik legjobb.’ Szóval a következő évben elmentem megnézni a tartalékokat, de nem játszott. Utána elmentem megnézni őt az ifi csapatában, de ott sem küldték pályára. Végül megtaláltam a harmadik számú ifi csapatban. Ekkor fordultam az utánpótlásedzők felé: ’Azt mondtátok, hogy ő a legjobb. ’ Erre azt válaszolták, hogy ’igen, de fizikálisan…’. Az én válaszom pedig a következő volt: ’Tegyétek be a csapatba, ami a fizikumot illeti, nőni fog még, ne aggódjatok, minden gyerek felnő’. Természetesen a reakciójuk az volt, hogy akkor veszíteni fog a csapat. Engem ez viszont a legkevésbé sem érdekelt. Ha veszítünk, veszítünk. A mi feladatunk az, hogy játékosokat képezzünk. Utána eléggé jól ment neki a játék.
Arra kell figyelnünk, hogy az ellenfél leggyengébb játékosánál legyen a legtöbbet a labda. Akkor hamar visszaszerezzük.
Nem attól vagy technikás, hogy tudsz ezret dekázni. Arra bárki képes, ha eleget gyakorol. Utána pedig elmehet dolgozni egy cirkuszba.
Élvezetesen futballozni céltalan, ha nem kíséri siker. Ha sikeres vagy, de nem élvezetes a játékod, az meg unalmas.
Bárki belevághat valamibe. De az úgynevezett zsenialitás, ha elég bátorságot, önbizalmat szed össze, hogy legyen türelme befejezni.
Az ember bármennyire is igyekszik, nem ismerheti meg tökéletesen egyetlen családtagját sem, nem élheti a másik életét, és idővel dönteni kell, hogy az önző birtoklási vágy vagy az elfogadó szeretet uralkodjon.
Azt, ami van, úgy, ahogy van – tehát az igazat igaz módon kimondani felszínesnek látszik; azt, ami van, úgy, ahogy nincs – tehát az igazat nem igaz módra, fordítva kimondani mély értelműnek látszik.