– Mondtam már, hogy szeretlek?
– Nem.
– Pedig igen.
– Még mindig?
– Örökké.
Az igazán nagy emberek egész életükben nem tudnak megnyugodni. Örökké hajtja őket valami, mert érzik, hogy mekkora felelősség van rajtuk. Hogy minden azon múlik, mit kezdenek a tehetségükkel. Rajtuk múlik, hogy felemeljék az emberiséget, egy magasabb szellemi szférába.
„Túl vagyunk rajta” – mondtam magamnak. Mint egy álom, ami reggelre elszáll. És idővel – mármint ha elég idő telik el – elfelejtem az egészet.
Tudom, hogy azok a dolgok, amiket az ember a szerelemben elkövet, megmaradnak. Ha két ember együtt marad, az nem azért van, mert elfelejtik, ami történt, hanem mert megbocsátják.
