Papp László

Az ellenfél az amerikai köcsögfejű Randy Sandy volt, de én csak Randa Sandának hívtam. Rafinált vagabund. Tíz menetet bokszoltam vele. 190 centi magas volt, és akkora gatyában jelent meg a ringben, hogy nekünk függönynek elég lett volna. Egyszerre ütöttünk. Õ jobbkezest, én jobbal keresztülvágtam. Én voltam a gyorsabb. Négykézlábra ereszkedett. Elég siker volt az ipse. Ügyesen távol tartott magától. Amikor közel kerültem hozzá, megfogta mindkét kezemet. Milyen rumlija lett volna, ha van még egy kezem. Úgy termeltem, mintha darabbérben dolgoznék. Nyomtam, mint süket a csengőt. Amikor vége volt a tíz menetnek, be volt gerjedve a pali. De rendes volt, elkísért a sarokba, és rávert egyet a déli pólusomra. Fantasztikus diója volt, dehát ez nem szépségverseny.

– a Randy Sandy elleni mérkőzéséről.

Helsinki után, az edzéseken begyakoroltam egy ütéskombinációt: sorozás után bal horog, vagy sorozás után jobb horog. Aztán behunyt szemmel is ott fejeztem be, ahol kellett. Ez az, ami a mai gyerekeknek unalmas.

Abban az időben más volt a szemlélet, mint ma. Azt mondták: ha lejön a gyerek, meg kell verni. Ha visszajön, jó bokszoló lesz. Ha nem, nem kár érte. Kaptam én is három akkora pofont, mint a télikabát. Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya. A levest csak szalmaszállal tudtam enni, mert a kanalat nem tudtam bevenni az etetőmbe.

Ballarin úgy futott előlem, hogy nem tudtam utolérni… ezért hozhattak ki döntetlent…

Sajnos önhibámon kívül nem lehettem világbajnok – pedig a leendő ellenfél feküdt nekem, levertem volna, mint a zápor, de egy akkori főnök, a nevét nem mondom, isten nyugosztalja, betartott nekem: „Hogyan lehet az, hogy ez a Papp egy óra alatt 75 ezer forintot keres, amikor egy becsületes melós egy hónap alatt kap 1500-at?”– kekeckedett. Pedig csak egy olyan frászt kapott volna, amilyenből én percenként egy tucatot, nem lett volna gondja a nyugdíjára. De, tudod, ez már egy másik történet…