Márpedig állítom, hogy egyetlen férfi sincs, aki azért közeledne egy lány felé, mert a lelkére kíváncsi. Egy francot. Megkívánta, tetszik neki, szeretné megkoitálni. Ma már ezt abszolút normálisnak tartom, de ifjúkoromban nem tudtam, hogy ez így van.
Én tanítottam először pszichológiát az orvosegyetemen. A diákoknak azt mondtam, ne higgyék, hogy az ember hatvan kiló emberhús, amelyből, ha öt-hat deka romlott, azt ki kell és lehet onnan piszkálni egy szikével. Nem. Az ember pszichoszomatikus lény.
Az élet előrehalad és nem hátrafelé. A láncreakció a továbbadásról szól, és nem a visszaadásról. Amit a szülők a gyerekeiknek adnak, azt az utódok kapják meg. Sem a gyerek, sem a szeretet nem takarékbetétkönyv módjára működik. Amit adok, azt jó szívvel és viszonzási igény nélkül kell adnom, és akkor nem fog fájni, ha kiderül, hogy nem jár kamat.
Nem könnyű egy biológiai látásmódú világban olyanokkal előhozakodni, hogy létezik ám pszichoszomatika, amiről a páciens azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák.
A testi betegségeknek társadalmi rangja van. A lelki betegséget vagy elutasítja a társadalom, vagy nem veszi komolyan, amíg nem történik valami valóban komoly dolog.
A pszichoszomatikára is vonatkozik James Mackenzie-nek az a mondása, amely szerint minden orvosi felfedezésnek három szakasza van. Kezdetben az új felfedezést nem fogadják el igaznak, azután, amikor kiderül, hogy mégis igaz, amikor már nem lehet tovább tagadni, azt mondják: nem fontos. Amikor meg a fontossága is nyilvánvalóvá válik, azt mondják, hogy nem új felfedezés.