Lehetsz gazdag, lehetsz szegény
Lényegtelen, hidd el nekem
A hazád nélkül senki sem vagy
Nincs már helyed, nincs életed,
Jöttment lett a bélyeged.
Ahogy az erdeinket pusztítják
Úgy pusztul vele a népünk
S mikor az utolsó fát kidöntik
Akkor lesz nekünk is végünk.
(…)
Megmondom én, hogyan lehet
Hogy magyarként éljük a jövőt:
Ameddig azok döntik
Mi ültetjük addig a fenyőt.
Az Anyám dolga, hogy ne sírjon,
ha nagyon félt, akkor behívjon.
Az Apám dolga, ha ajtót nyit,
ne úgy köszöntsön, mint akárkit.
A zenész dolga, hogy zenéljen,
a szívem mélyéig elérjen.
Az író dolga, hogy meséljen,
de igazat írni ne féljen.
Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.
Mint a leszakított, haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág,
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered,
Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.
Hideg télben, az esti szélben
A szó megszakad, benned ragad
A fenyő színe, a kenyér íze,
Az ősök dala, a szíved szava,
A szülőföld hív haza.
Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az, amit megteszel,
Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.
Kinek mi dolga? – Szerintem
a gyermeké az, hogy szülessen,
a Napé, hogy megsimogassa,
s a Holdé, hogy álomba ringassa.
Hogy a múltad nélkül nem lehet jövőd,
Mert a jövődnek értelmet a múltad ad,
És neked is tenned kell valamit azért,
Hogy magyarnak nevezhesd önmagad.
És ha én már nem is leszek,
Az ígéretem megmarad,
Tudom, mikor árulsz el majd,
S velem együtt önmagad.