A végítélet napján, mikor Isten előtt állok, és megkérdi, „miért?”…”miért öltem meg az egyik igaz csodatevőjét?”…akkor, mit fogok mondani? Hogy ez volt a munkám?
Nem hiszem, hogy Isten ilyen képességet adna egy embernek, aki megöl két gyereket.
Úgy tűnik, a múlt néha felüti a fejét, akár van hozzá kedvünk, akár nincs.
Elfáradtam. Elfáradtam az utazásban, örökké egyedül, mint az ujjam. Belefáradtam, hogy sose volt mellettem egy barát, aki megmondja, hova megyek, honnak jövök s miért. És főleg belefáradtam abba, ahogy az emberek bánnak egymással. Belefáradtam a kínba, amit érzek és hallok a világon minden nap. Túl sok van belőle.
Gondolja, hogy ha az ember őszintén megbánja a rossz tetteit, visszatérhet abba az időszakba, amikor még boldognak érezte magát, és ott marad örökre? Ilyen lehet a mennyország?
A szeretetüket használta fel ellenük, és ez így megy minden nap, szerte az egész világon.
