Jézus azt akarta, hogy szeretőek és megbocsátóak legyünk. Nem tudom, mitől olyan kegyetlenek az emberek.
Már gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy zenész leszek. Ezek az álmok számos formát öltöttek: néha Little Richard voltam, néha Jerry Lee Lewis, néha Ray Charles.
Hatvan évvel később nehéz elmagyarázni, milyen forradalminak és döbbenetesnek tűnt a rock and roll. Nem csupán a zene: az egész kultúra, amit reprezentált, a ruhák, a filmek és a viselkedés. Mintha ez lett volna az első dolog, amit a tinédzserek igazán a magukénak érezhettek, kizárólag minket céloztak vele, ez különböztetett meg minket a szüleinktől, ennek köszönhetően éreztük úgy, hogy elérhetünk valamit.
Frontember akartam lenni, de beszorultam a zongora mögé. Nem tudtam körbejárkálni, mint Mick Jagger, vagy szétverni a hangszeremet, ahogy Jimi Hendrix vagy Pete Townshend tette: egy későbbi, keserű élmény megtanított rá, hogy ha az ember elragadtatja magát, és megpróbálja összezúzni a zongoráját úgy, hogy lelöki a színpadról, nem a rock törvénytelen isteneként fog festeni, inkább úgy, mint egy költöztető, akinek rossz napja van.
Amint azt mindenki tudja, a hírnév, főleg a hirtelen jött hírnév sekély, üres és veszélyes dolog, sötét, csábító ereje nem helyettesítheti sem az igaz szerelmet, sem a valódi barátságot.