Talán furcsán hangzik egy teniszező szájából, de Németországban igazi hősnek számítok. És Németországban most nagyobb szükség van hősökre, mint bárhol másutt.
A legnehezebb dolog a teniszben elfelejteni a kettős hibát vagy az elpuskázott lehetőségeket – a legtöbb játékosnak ez nem megy. Csak a legjobbak képesek teljesen elengedni ezeket, és valóban a következő lehetőségre koncentrálni.
A tenisz világában éltem, és nem foglalkoztam a külvilággal. Nem néztem a tévét, és nem olvastam az újságokat. Az edzőm és a menedzserem benntartottak ebben a buborékban.
Imádom a győzelmet, elviselem a vereséget, de legfőképpen játszani szeretek.
A tenisz egy pszichológiai sport, tiszta fej kell hozzá. Ezért hagytam abba.
Odabent minden nap a túlélésről szól. Hamar meg kell találnod, kik azok az erős személyiségek, akikkel körbe veheted magad, mert védelemre van szükséged. Mindenki tudta, ki vagyok, a hírnév pedig az ember ellen is dolgozhat. Szerencsére a rabtársak kedvelték a személyiségemet. Odabent egyedül a karakteredben bízhatsz. Ha azt gondolják rólad, sok pénzed van, bajba kerülhetsz, de az én esetemben ennek a veszélye nem állt fent… Sokan szerették közülük a teniszt. A sportmúltam mentett meg a börtönben.
Én vagyok az utolsó ember, aki panaszkodásra adja a fejét. Nagyon büszke vagyok azokra a dolgokra, amiket tettem. De követtem el hibákat. Nagyon nehéz 17 évesen nyerni Wimbledonban. Olyan dolgokat tettem, amit korábban senki ezen a szinten. Szórakozni jártam, kimaradoztam, piáltam. Nem egy profi sportoló életét éltem. Volt, hogy pirulák nélkül képtelen voltam aludni.
Azt hiszem, újra felfedeztem magamban az embert, azt a személyt, aki egykor voltam. Kemény leckét kaptam. Nagyon drágát, nagyon fájdalmasat. De az egész dolog megtanított valami nagyon fontosra és értékesre. És néhány dolog jó okkal történik.
– utalt a börtönben eltöltött időre.
A börtönben egy senki vagy. Csak egy szám. Az enyém az A2923EV volt. Nem hívtak Borisnak, csak egy szám voltam, és senki le se szarta, ki vagy.
