Alszik a gyereknép, sejtelme sincs,
Hogy az ablakon zörren a kilincs.
És nyíl az ablak lassan s megjelen
Mikulás apó késő éjjelen.
Jóságos szeme – mely kedves dolog! –
Az alvó gyermekekre mosolyog.
Aztán ablak közt egy s mást ottfelejt,
Egy-két mogyorót a földön elejt.
Amikor télen hullni kezd a hó,
Indul útjára Mikulás apó.
A szél szakállát tépi, lengeti,
De ő kigyelme ezt csak neveti.
Szélnek, viharnak vígan neki vág,
Csak egy arasz neki a nagyvilág.
Egy pillanat: átszáll a tengeren,
Egy pillanat: mindenütt ott terem.
Ember, állat jó kedvébe,
Fagyos télnek vége, vége,
De szép megint a világ!
Hol bús avar volt ősz óta,
Fölcsendül a madárnóta,
S nyílik a sok szép virág.
Gyermekkoromnak szép emléke,
Köszöntelek, húsvét vasárnap!
Száll a szívemre égi béke
Ünnepén a Feltámadásnak.
Csingilingi, szól a csengő,
gyertek, fiúk, lányok!
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.
Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerűen a történeti igazság megállapítása ez.
Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé.