Néha annyira kötődik az ember érzelmileg egy munkához, hogy a kötődés hosszú ideig nem múlik el. Aztán a teljes bénulás következik. Egyfajta idegkimerülés.
Egy kicsit azokhoz a törzsi emberekhez tudom hasonlítani magam, akik nem akarják, hogy lefényképezzék őket, mert akkor elrabolják a lelküket.
Néha az az érzésem, hogy lelki szemetes vagyok. A barátság soha nem szolgálhat ilyen célokat. Meghallgatom a castingproblémákat, a próbák problémáit, a fotózás problémáit. Van egy pont, ahol a másik erősebben távozik, én meg ott maradok kizsigerelve és kimerülve. Ez nem lehet helyes…
A karácsony reggele mindig is a kedvencem volt. A nyugalom, a kávéillat, az ajándékok, a csendes utcák.