Amikor gyerekkoromban a Tarzanról szóló könyveket olvastam, imádtam az erdőt, amelyben fölnőtt, akárcsak magát a Dzsungel Urát. Ugyancsak elvarázsolt A dzsungel könyvében Maugli története, akit farkasok neveltek föl, meg a titokzatos indiai dzsungel leírása, ahol a többi állattal élt.
A film a tökéletes gyógyír azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak olvasni, és nincs fantáziájuk. Mivel nem tudnak képzelődni, színészeket és díszleteket kell mutatni nekik, persze a megfelelő aláfestő zenével, egyebekkel.
A betűk böngészésénél nincs a földön alaposabb és hatékonyabb meditáció. Messze felülmúlja a hegytetőn gubbasztó hindu bármely álmát. Miért? Mert az írástudó az emberi történelem legbölcsebb és legérdekesebb elméivel együtt gondolkodik. Ezért az írástudó, még ha csupán közepes tehetségű koponya is, angyalok gondolataival szárnyal. Ugyan, mi volna szentebb, mint ez?
És ne hagyják abba az olvasást. Jó érzés kézbe venni egy könyvet. Érezni a súlyát. A lapok kedvesen vonakodnak, mikor érzékeny ujjbegyükkel fordítanának egyet. Agyunk tekintélyes részének az a dolga, hogy eldöntse, jó-e vagy rossz nekünk az, amit a kezünk megérint. Nem kell lángelmének lenni ahhoz, hogy tudatában legyünk: a könyv jó számunkra.
Olvasson, tanuljon a nép maga. Olvassa ne csak a szentírást, ami az örök életre szükséges, hanem egyéb könyvet is, ami a földi életre hasznos. Mindeneket megpróbáljon és ami jó, azt tartsa meg.
A könyv olvasása különleges élvezetet jelent mindenki számára, aki hajlandó szellemi öntevékenységgel kísérni a fejtegetéseket.
Több írón nőttem fel Balzactól Shakespeare-ig. Tisztában vagyok vele, hogy az utcáról jövök, nincs magasabb iskolai végzettségem, de sokat olvastam, és az orosz irodalom áll hozzám a legközelebb. Az olvasásnak köszönhetem, hogy életben vagyok.
Az olvasás művészetéhez hozzátartozik, hogy az ember azt is megértse, ami kimondatlan maradt. (…) Az üres sorok éppolyan árulkodóak, mint a lapra írt szavak.
Valószínű, hogy az olvasást azért találta ki az emberiség magának, mert így sokkal könnyebb a konfliktushelyzetekkel a valóságban megküzdeni. Hiszen kicsiben már kipróbáltuk. Úgy működik, mint a vakcina: legyengített formában mások érzelmi tapasztalatai segítségével felkészülünk ezekre az érzelmi szituációkra.
Az olvasás olyan tréning az agynak, mint a testünknek az edzés.
Minél többet olvasunk online, annál inkább felületességre tanítjuk az agyunkat. Ez hasznos képesség lehet, különösen az információs túlterheltség fényében. Akkor azonban már probléma, amikor a felületesség alapállapottá válik – mert minél ügyesebben lapozzuk át felületesen a dolgokat, annál nehezebben olvasunk és gondolkodunk elmélyültebben. És annál nehezebben tudunk egyetlen dologra koncentrálni.
Az olvasás az a varázslatos terem, ahol olyan emberek ülnek elvárások nélkül az asztalnál, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna, akikre egyébként soha nem hallgattam volna, és akikben felismerhetem önmagam.
Aki nem szokott olvasni, idő és tér tekintetében be van börtönözve a maga szűk környezetébe.
Az olvasás nemcsak táplálja az elmét, de fel is üdíti fáradtságában.
Azáltal, ha a nép írni és olvasni tud, még semmiképp sincs cél érve, mivel az írás és olvasás nem cél, hanem csupán csak eszköz.
Mindennel vissza lehet élni. Az olvasáshoz való kedv helyes hajlam a gyermekekben, de ártalmassá válhat, ha álmodozásra neveli őket, s elrabolja tőlük a tanulás idejét. Legyen nekik meghatározott idejük az olvasásra, és az olvasás nemcsak a tanulásnak, hanem a játéknak és pajkoskodásnak az idejét se rövidítse meg.
Csak akkor olvassunk, ha saját gondolataink forrása elapadt; ami a legjobb fejekben is gyakran megtörténhetik. Azért, hogy egy könyvet a kezünkbe vehessünk, elűzni saját, őseredeti gondolatainkat – vétkezés.
Semmi sem szebb és semmi sem hasznosabb az ember egész mulandó életében, mint a könyvek olvasása.
A sok olvasástól vagy műveltté, vagy disznóvá válik az ember.
Az olvasás, még az újraolvasás sem elég még a szerencsés memória mellett is; hanem jegyezni, kivonatolni kell, és a jövendő hasznok fejében rendszerezni.
