Mire megjelent a televízió, már több mint tíz év rádiózás volt mögöttem, és azt hittem, mindenki engem akar majd. Csak ültem és vártam, hogy megcsörrenjen a telefon – de nem csörrent.
Számos tanulmányomban idéztem és többször elmondtam Eötvös Józsefnek azt a mondását, hogy egy nép sem diplomata, de a legkevésbé a magyar nép az. Azt hiszem, hogy ezen a téren kell javítani a munkánkon, és ebben is kérem a televízió, a sajtó segítségét, támogatását.
Önjelölt, valódi ismeretek helyett a tudás illúziójával rendelkező észosztók, véleményező és megmondó emberek világa az összes közösségi felület.
Amikor azért posztolunk, hogy „lájkoljanak” minket, az valójában a bennem lévő bizonytalanság és önbizalomhiány megjelenése. Ilyenkor a másik ember általi megerősítésre van szükségem.
Húsz éve dolgozom Hollywoodban, és már rég nem nézegetem magam a média tükrében. Úgy is azt hordanak össze, amit akarnak.
Ha aranyadat ólomért akarnád eladni, sem érnél célt, ha nem teszed közhírré.
Az internet tervezői úgy gondolták, hogy találmányuk a világ összekapcsolásának zseniális eszköze; ám a valóságban arra találtak ki egy újabb módszert, hogy miként lehet az emberiséget háborúzó törzsekre felosztani. A polaritás és a konformitás egymásra épül és egymást erősíti; az embert besorolják egy csoportba, majd a csoport irányítja a gondolkodását. Nem csoda, hogy számos kortárs közösségimédia-platformon a felhasználók között „követőket” és „véleményvezéreket” találunk; „vezetők” nincsenek köztük.
Bárhol áll is az ember a politikai spektrumon, hamar rájön, hogy manapság a politika és a körülötte működő médiakultúra mérgezőbb, mint valaha.
Szerintem a példaképeknek realisztikusnak kéne lenniük. A probléma ott kezdődik, mikor az embereknek elérhetetlenek a példaképeik, és egy elérhetetlen életről, arcról, testalkatról, álmodoznak. Nem egészséges, főleg nem a gyerekek számára. Mindannyian emberek vagyunk. Úgy gondolom, mikor az emberek látják a hírességeket az interneten vagy a közösségi médián, nem tekintik őket valódi embereknek, sokkal inkább karaktereknek. Néha észreveszem, hogy én is ezt csinálom.
Könnyű csődtömegnek érezned magad, mikor sok-sok ember mondja rád, hogy az vagy. Nehéz nem elhinni nekik. A interneten nőttem fel, és ugyanazért használom a közösségi médiát, mint bárki más. Mikor szembe jönnek velem videók arról, hogy csúnya vagyok, vagy borzalmasan szar vagyok, attól csődtömegnek érzem magam. Hiába próbálsz segíteni, átadni egy pozitív üzenetet, valaki biztos, hogy egy kövér tehénnek fog nevezni a kommentek között.
Ha a helyi hírek meghalnak, meghal a demokrácia is. Ez önöket is érinti, akár előfizetők, akár nem. Elmondom, miért. A demokrácia a népuralmat jelenti. A nép a hatalom végső forrása. A jó helyi hírszerkesztőség tükörként működik. Újságírói látják és visszatükrözik a társadalmat. Az a tájékoztatás ösztönző erő. Látni, tudni, érteni: így születnek a jó döntések.
Ha az ember könyveket ír és újságok munkatársa, gyakran kérnek tőle interjút. Tulajdonképpen fura dolog ez, hiszen nem világos, hogy akinek számos alkalma van rá, hogy kifejtse, mit gondol, az miért kéne, hogy ugyanazt még egyszer kifejtse. Interjút csak olyan emberektől – orvosoktól, politikusoktól, színésznőktől, rúdugróktól, fakíroktól, bíróktól vagy vádlottaktól – kellene kérni, akiknek foglalkozásukból következően nincs lehetőségük nyomtatásban kifejteni a gondolataikat.
– Nézd, öregem, hogy mit fecseg rólam a spanyol sajtó, nem érdekel. De hogy mit olvasnak a magyar szurkolók, ismerőseim, barátaim, az már nem mellékes.
Orbán minden ciklusban megszüntetett vagy elfoglalt valamit a nyilvánosság tereiből: bezáratta a Népszabadságot, a Magyar Nemzetet, átvette a Hír TV-t, ahogy az Indexet is… Kampányra pedig mindig egyre többet költöttek, újabb és újabb technikákkal – CÖF-plakátokkal, Facebook-profilokkal, Megafonnal.
Tévedtem abban, hogy engem nem tudnak majd összegyurcsányozni. Négy óriásplakátkampány, a sokmilliárdos TV-, rádió-, print- és közösségimédia-kampány megtette hatását – fél év alatt ez az előnyöm elolvadt. Kiderült, hogy bárki összegyurcsányozható.
A Facebook (…) belehajszol egy olyan létbe, ami a valóságon kívül van.
Nem a társadalmi igény határozza meg, hogy mi megy a tévében, hanem a média formálja tudatosan a közízlést. Ezért teszi rá a politika a kezét a média mind nagyobb szeletére.
Amilyen a televíziózás manapság Magyarországon, az nem feltétlenül csábítja az embert arra sem, hogy nézze, így aztán a benne való szereplés sem túl vonzó.
A falusi öreg néni olyan magas színvonalon volt pletykafészek, hogy a modern, indusztrializált pletykafészek funkcióját betöltő bulvár emeletekkel múlja alul. Egy öreg néni a faluban az általa belátható emberi térben keveri a szart. Ugyanez tízmillió emberrel nem ugyanaz. Nem feltétlenül abból indul ki a bulvár, hogy mást nem értenek és igényelnek az emberek. Nagyon bonyolult a közönségesség szerkezete.
A televízió ugyanazt tette, amit ma az internet: mindent uniformizált.