Akár kormányzati vezetők vagyunk, akár vállalkozók vagy hajszolt életű, kevés szabadidővel rendelkező egyszerű szavazók (vagy mindezek egyszerre), mi is tehetünk valamit a klímakatasztrófa elkerüléséért.
Az elfogyasztott élelmiszerből adódó kibocsátások csökkentésének van még egy módja: ha kevesebbet pazarolunk. Európában, illetve Ázsia és Fekete-Afrika iparosodott részein az élelmiszer több mint 20 százalékát egyszerűen kidobják, hagyják megrohadni, vagy más módon pocsékolják el. Ez rossz azoknak, akiknek nem jut elegendő étel, rossz a gazdaságnak, de rossz a klímának is. Az elpazarolt élelmiszer elrohadása minden évben annyi metánt termel, amennyi 3,3 milliárd tonna szén-dioxid felmelegítő hatásának felel meg.
A klíma olyan, mint a fürdőkád, amely lassan megtelik vízzel. Még ha egészen lassú sugárban töltjük is, a kád előbb-utóbb megtelik, a víz pedig kiömlik a padlóra. Ezt a katasztrófát kell elkerülnünk. Ha csak azt tűzzük ki célként, hogy csökkenjen a kibocsátás – de ne álljon le –, az nem lesz elég.
Szégyellje magát, aki nem engedi be a birtokára a mosómedvéket egyetlen éjszakára sem. Még inkább szégyelljék magukat az emberkéz alkotta szelek gyártói, akik számtalan rétisas halálát okozták. Valakinek még a pillangókat is el kell kapnia, hogy aztán tűvel átszúrva bekeretezze.
Sosem értettem meg a zsigeri félelmet, amely arra késztet egyeseket, hogy elpusztítsák a vadon minden rejtélyét, amíg csak az ember alkotta környezet marad, és semmi, ami megdobogtatná a szívünket. Attól tartok, hogy nemsokára bekövetkezik a nap, amikor arra ébredünk, hogy mind eltűnt.
A kardiometeorológia szemlélete, azzal, hogy a klímaváltozás elleni tevékenységeket orvosi prevenciónak tekinti, új motivációt kínál a cselekvésre.
Most már tudományos módszerekre van szükség, hogy mindenki jóllakjon. Talán így van. De az anyatermészet közben szét lett zúzva, és az egész a pénz miatt történt.
A megújuló energiák terén élen járó nemzet lesz a világ vezető hatalma.
A húsféleségek közül a marhahús előállítása terheli meg legjobban a természetes környezetet. Ez teszi ki az általunk elfogyasztott hús egynegyedét és a szervezetünkbe jutó kalóriák mindössze 2%-át, mégis a természettől elvont földterület 60%-át fordítjuk az előállítására. Egy kilogramm marhahúshoz tizenötször akkora földterületre van szükség, mint ugyanennyi sertés- vagy csirkehúshoz. Lehetetlenség, hogy a jövőben minden ember annyi marhahúst fogyasszon, amennyit ma a legjobb módú országok polgárai. Ehhez egyszerűen nem elég nagy a Föld.
Egy közelmúltbeli kutatás szerint az emberiség természetpusztító tevékenysége felerészben a népesség leggazdagabb 16%-ának javát szolgálja. A vagyonos rétegek által folytatott életvitel teljességgel tarthatatlan. Amikor feltérképezzük a fenntartható jövő felé vezető utat, ezt a helyzetet feltétlenül orvosolnunk kell. Nemcsak azt kell megtanulnunk, hogy miként gazdálkodjunk a Föld véges erőforrásaival, de igazságosabban, egyenlőbben is kell őket elosztanunk.
A bolygónkon már sehol nincs műanyagszeméttől mentes tengerpart.
Most még javíthatunk a helyzeten. Csökkenthetjük a természetre gyakorolt nyomást, változtathatunk fejlődésünk irányán, és ismét olyan fajjá válhatunk, amely összhangban él az eleven környezettel. Csak elhatározásra van szükségünk. A következő néhány évtizedben utoljára lesz lehetőségünk arra, hogy szilárd és tartós otthont alakítsunk ki magunknak, és visszahozzuk azt a gazdag, egészséges és csodálatos világot, amit hajdani őseinktől örököltünk. A tét a jövőnk ezen a bolygón; az egyetlenen, amelyikről biztosan tudjuk, hogy életet hordoz.
Ha területeket adunk vissza a természetnek, alkalmunk nyílik arra, hogy megújítsuk életadó kapcsolatunkat az eleven világgal, nemcsak a közvetlen környezetünkkel, de távoli földekkel és tengerekkel is. Ha nem akarunk többé uralkodni a természeten, az elkövetkező nemzedékek tartós harmóniában élhetnek vele. Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk. Van tervünk. Tudjuk, hogy mit kell tennünk. Van járható út a fenntarthatóság felé, és ez az út minden földi élet számára jobb jövőbe vezet. Meg kell értetnünk politikai és gazdasági vezetőinkkel, hogy ez a jövő nem egyszerűen csak olyasvalami, amire szükségünk lenne, hanem az, amit mindannyian és mindenekelőtt és mindennél inkább akarunk.
A természetvédelmi programok tapasztalatai bebizonyították, hogy a pozitív változások csakis akkor lehetnek valóban tartósak, ha a helybeliek érdekeltté válnak a fejlesztésekben, és közvetlen hasznát látják a biodiverzitás növekedésének.
Ha a nagyon is tanácsos villámsebességgel tudnánk átállni a megújuló energiaforrások alkalmazására, az emberiség örök időkön át hálával gondolna vissza nemzedékünkre.
Mi vagyunk az elsők, akik teljes valójában felismerjük a ránk leselkedő veszedelmet, és az utolsók, akik tenni is tudunk ellene.
A természet világa sem nem végtelen, sem nem sebezhetetlen. Kíméletre és védelemre van szüksége.
A természet csak homlokába tett
Látó szemet, hátát, a védtelent,
Csupán a jámbor hűség védi meg.
A természet visszaszorulása elleni küzdelem érdekében a Save Our Wild Isles kampány arra szólítja fel az embereket, hogy „hetente egyszer vaduljanak el” – ami magában foglalhatja vadvirágmagok elültetését, növényi alapú élelmiszerek fogyasztását vagy a közösségi projektekben való részvételt.
(The Guardian, 2023 március 13.)
Az igazság az, hogy mindannyian, függetlenül attól, hogy kik vagyunk vagy hol élünk, szerepet játszhatunk és szerepet kell vállalnunk a természet helyreállításában. Könnyű túlterheltnek vagy tehetetlennek érezni magunkat a bolygónk előtt álló problémák nagyságrendje miatt, de a megoldások a kezünkben vannak. Bizakodó vagyok a jövőt illetően, mert bár a természet válságban van, most van itt az ideje a cselekvésnek, mert együtt még megmenthetjük.
(The Guardian, 2023 március 13.)