Budapesten nagyjából ugyanolyan az élet, mint máshol a bolygón, természetesen azért lehetnek komolyabb eltérések, de a világ nagy része és benne az emberek élethelyzete meglepően hasonlít egymásra.
Budapest gránátalma. Gránát, mert hétvégente robban, alma, mert sötétbordós piros hangulatú, és egy szimpla almaságában is egzotikus gyümölcs.
Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan. Ha csak kimegyünk az utcára, már egy csomó stresszhelyzet ér. Problémát jelent eljutni A-ból B-be, és akkor ez csak az életnek egy kis szegmense.
Budapest nem igazi világváros, csak amolyan „majdnem világváros”, ami minden korszakában maximum utánozza az aktuális nemzetközi urbanisztikai és építészeti trendeket, de semmi esetre sem diktálja azokat.
Budapest csak a vidékről két napra felruccanó látogatók számára tűnik metropolisnak. Valójában ez egy nagy falu, ahol két ember útjai előbb-utóbb keresztezik egymást – általában akkor, amikor egyikük sem számít rá.
Budapest jócskán túl van a hőskorán, amikor falai közül a polgári életforma könnyed biztonsága, hangulata áradt. Megihlette például Molnár Ferencet, Krúdyt, de azok más idők voltak. Kihalt az a polgárság, ami Budapestet jelentette, amint kilépek az utcára, idegenség vesz körül. Ez már a beköltözöttek Budapestje, azoké, akik itt laknak, de már nem érzik magukénak a várost.
Valahol olvastam, hogy Budapestet leginkább egy hatvanas dívához lehetne hasonlítani, egy olyan nőhöz, aki egyszer ünnepelt szépség volt, de erős fényben már jól látszanak a ráncai. Éjjel azonban újra felveszi a csillogó ruháit, és tündököl. New York sem fiatal már, de eltakarja a ráncait, éjjel-nappal vibrál, és mindig újat mutat magából.
Szép-e Budapest? Hát hogyan is lehet kérdezni? Persze, hogy szép. Csakhogy csupán… távolról. Közelről nézve, jól megtekintve, teremtőm! A fekvése, hegyei, völgyei alakulása, a széles Duna, a pesti háztenger, azon túl a távolba nyúló mérhetetlen síkság megkapók, elbájolók. De ne nézzünk meg semmit apróra. Mert akkor látni fogjuk, hogy hegyei jórészt kopárok, völgyei víztelenek, a háztenger valójában csupa tégla- és vakolattenger, kert, park, lomb nélkül, s a végtelen síkság épp oly végtelenül egyhangú, kietlen, fátlan pusztaság, mint egy kanzaszi nagy farm.
Kedves Budapest! (…) Egy hónapja elhagytalak téged. Már rohantunk a reptérre, amikor az Erzsébet hídon még megnéztelek utoljára. Még nem tavaszodott, a fáid még nem takarták el az erős fényben a ráncaid. Végignéztem rajtad, és olyan voltál, mint egy öreg, megfáradt, ám egykor ünnepelt szépség.
Évente általában 2-3 alkalommal, ha tehetem eljövök Budapestre, mert ez egy gyönyörű város, szép épületekkel, amiket érdemes megnézni.
