Amikor először beléptem a boksz terembe, már imádtam. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni.
Minden egyes meccsből és minden egyes ellenféltől tanultam valamit.
Ha le akarsz győzni meg kell, hogy ölj engem a szorítóban. Mindenre elszántam magam. Képes vagyok megsebesülni, megvakulni, orrcsontomat és bordáimat összetöretni, bármit elviselni és tovább küzdeni. Utána majd csak valahogy összefoltoznak a kórházban.
Mindig eszembe jut, amikor először találkoztam Lennox Lewisszal. Időt szakított arra, hogy beszélgessen velem, és különböző technikákat mutatott. Ezt soha nem felejtem el. Lennox egyike volt azoknak a srácoknak, akik megszabták a mércét. Nehéz felnőni hozzá, de szeretem a kihívásokat.
Persze, hogy akarom Furyt és Joshuát. A kérdés csak az, hogy ők is akarnak-e engem?
Lehet, hogy nem vagyok egy szépfiú, viszont pokoli jó bokszoló vagyok.
A kiválóságnak több szintje van. Vannak olyan bunyósok, akik rövid ideig, de nagyon intenzíven kiválóak, mások hosszú évek munkájával nyerik el csodálatunkat.
Véleményem szerint az ökölvívás az egyetlen sportág, amiben a résztvevők nem lettek jobbak az 1930-as, 1940-es, 1950-es évekbeli társaiknál. A focisták ma jobbak mint az 50-es évekbeli társaik. A kosárlabdával és baseballal is ugyanaz a helyzet. Napjaink bunyósai nem tudják utolérni az 1960-as 1970-es évekbelieket. Nem tudják megcsinálni. Túl kemények, túl erősek, túl hozzáértők és ügyesek voltak. És ennek az egyik oka az a tény, hogy gyakrabban bokszoltak. Napjaink bajnokai, akik évente egyszer, vagy csak kétszer mérkőznek… Bárki, bármilyen szakmában, aki a mesterségét csak évente egyszer gyakorolja, az nem lehet olyan jó. Nem nagyon tudsz így fejlődni.
Az 1940-es és 1950-es években a bokszolók fokozatosan fejlődhettek és elsajátíthatták a készségeket. Manapság ez más. Jobb, ha azonnal tudsz bunyózni, mert a vereség a rekordodban szinte elfogathatatlan a TV számára. Mindenkinek veretlennek kell lennie. Az 1940-es és 50-es években volt vagy 30 profi meccsed, mielőtt mérkőzhettél egy főmeccset, és valószínűleg néhány alkalommal vesztettél is, de megtanultad út közben, viszont napjainkban nincs meg a tanulási folyamat luxusa. Látszik, hogy a bunyósok sokkal aktívabbak voltak, amikor havonta egyszer, vagy akár többször is mérkőztek. Nézd meg a mai bajnokokat, évente kétszer küzdenek és ez már sok.
A legrosszabb dolog, amit az elmúlt 35-40 évben az ökölvívással tettek, ami egyenértékű a sport öngyilkossággal, hogy a promóterek, menedzserek és a televízió eltúlozta a vereség árát. A boksznak ma ez az egyik legnagyobb hibája. Más szóval, egy bunyósnak 30-0-s veretlen rekorddal kell rendelkeznie, különben semmi. Isten ne adja, hogy meccset veszítsen. Mert akár elvihetik és lelőhetik, mint a lábukat törő lovakat.
A tapasztalat egy csodálatos dolog. Ebben óriási előnyt élvezek az ellenfeleim többségével szemben. Olyan régóta bokszolok, hogy minden elképzelhető szituációval szembesültem.
A legjobb elsőkezes egyenessel edzésen találkoztam, és az egyik Universumos csapattársam, az ukrán Andriy Kotelnik rendelkezett vele. Iszonyatosan határozottan, erősen ütötte a jabet, nagyobb is volt nálam, nagyon nem szerettem vele kesztyűzni. Tipikusan az a bokszoló volt, akinek sokkal több volt a karrierjében a tehetsége alapján, mint amit sikerült kihozni belőle.
Sajnálatos módon a profi karrierem befejeződött, mielőtt igazán nagy nevekkel találkozhattam volna, így az igazán komoly riválisaimmal még az amatőrök mezőnyében mérkőzhettem meg.
Tyson ellen ringbe lépni olyan volt számomra mint bárki más ellen. Tettem amit tennem kellett, hogy el tudjam tartani a családomat. Mint bokszoló sosem kerültem a rivaldafénybe és a szerepemet tekintve évekkel korábban is találkozhattunk volna a ringben.
Amikor egy bunyóst vissza akarsz hozni a köztudatba, akkor kell pár látványos győzelem a rekordjába. Amikor a bokszolók már valamilyen oknál fogva nem képesek a korábbi teljesítményüket hozni, akkor ezeket a felhozó mérkőzéseket megbundázod, hogy megóvd a bokszoló rekordját a következő nagy meccsig, amiből mind a ketten pénzt vehettek ki.
Amikor A betörés című filmet forgattuk, Athénban dolgoztunk. Épp akkor volt az évszázad bokszmérkőzése, a Cassius Clay-Frazier meccs, amit a görög tévé nem közvetített. Omar Sharif és én elhatároztuk, hogy megszegjük a szerződésben előírt szabályokat. Béreltünk egy repülőt és azzal Rómába mentünk, mert a RAI közvetítette a mérkőzést. Mivel másnap reggel nyolcra már a felvételen kellett lennünk, szóba sem jöhetett, hogy engedélyt kérjünk a távolmaradásra. Senki sem tudott a római kiruccanásunkról. Másnap nyolckor pontosan a kamerák előtt voltunk.
Sokan elmondták már, hogy a boksz halott, de szerintem ezt még kissé korai kijelenteni. A boksz vissza fog térni, higgyenek nekem. Majdnem kétszáz éve létezik, legálisan. Nem fog olyan könnyen kimúlni. Csak várják ki, amíg felbukkan a következő igazán nagy formátumú nehézsúlyú bokszoló. Akit aztán majd mindannyian újra és újra látni akarunk.