Minden egyes meccsből és minden egyes ellenféltől tanultam valamit.
Ha le akarsz győzni meg kell, hogy ölj engem a szorítóban. Mindenre elszántam magam. Képes vagyok megsebesülni, megvakulni, orrcsontomat és bordáimat összetöretni, bármit elviselni és tovább küzdeni. Utána majd csak valahogy összefoltoznak a kórházban.
A kiválóságnak több szintje van. Vannak olyan bunyósok, akik rövid ideig, de nagyon intenzíven kiválóak, mások hosszú évek munkájával nyerik el csodálatunkat.
Véleményem szerint az ökölvívás az egyetlen sportág, amiben a résztvevők nem lettek jobbak az 1930-as, 1940-es, 1950-es évekbeli társaiknál. A focisták ma jobbak mint az 50-es évekbeli társaik. A kosárlabdával és baseballal is ugyanaz a helyzet. Napjaink bunyósai nem tudják utolérni az 1960-as 1970-es évekbelieket. Nem tudják megcsinálni. Túl kemények, túl erősek, túl hozzáértők és ügyesek voltak. És ennek az egyik oka az a tény, hogy gyakrabban bokszoltak. Napjaink bajnokai, akik évente egyszer, vagy csak kétszer mérkőznek… Bárki, bármilyen szakmában, aki a mesterségét csak évente egyszer gyakorolja, az nem lehet olyan jó. Nem nagyon tudsz így fejlődni.
Az 1940-es és 1950-es években a bokszolók fokozatosan fejlődhettek és elsajátíthatták a készségeket. Manapság ez más. Jobb, ha azonnal tudsz bunyózni, mert a vereség a rekordodban szinte elfogathatatlan a TV számára. Mindenkinek veretlennek kell lennie. Az 1940-es és 50-es években volt vagy 30 profi meccsed, mielőtt mérkőzhettél egy főmeccset, és valószínűleg néhány alkalommal vesztettél is, de megtanultad út közben, viszont napjainkban nincs meg a tanulási folyamat luxusa. Látszik, hogy a bunyósok sokkal aktívabbak voltak, amikor havonta egyszer, vagy akár többször is mérkőztek. Nézd meg a mai bajnokokat, évente kétszer küzdenek és ez már sok.
A legrosszabb dolog, amit az elmúlt 35-40 évben az ökölvívással tettek, ami egyenértékű a sport öngyilkossággal, hogy a promóterek, menedzserek és a televízió eltúlozta a vereség árát. A boksznak ma ez az egyik legnagyobb hibája. Más szóval, egy bunyósnak 30-0-s veretlen rekorddal kell rendelkeznie, különben semmi. Isten ne adja, hogy meccset veszítsen. Mert akár elvihetik és lelőhetik, mint a lábukat törő lovakat.
A tapasztalat egy csodálatos dolog. Ebben óriási előnyt élvezek az ellenfeleim többségével szemben. Olyan régóta bokszolok, hogy minden elképzelhető szituációval szembesültem.
A legjobb elsőkezes egyenessel edzésen találkoztam, és az egyik Universumos csapattársam, az ukrán Andriy Kotelnik rendelkezett vele. Iszonyatosan határozottan, erősen ütötte a jabet, nagyobb is volt nálam, nagyon nem szerettem vele kesztyűzni. Tipikusan az a bokszoló volt, akinek sokkal több volt a karrierjében a tehetsége alapján, mint amit sikerült kihozni belőle.
Tyson ellen ringbe lépni olyan volt számomra mint bárki más ellen. Tettem amit tennem kellett, hogy el tudjam tartani a családomat. Mint bokszoló sosem kerültem a rivaldafénybe és a szerepemet tekintve évekkel korábban is találkozhattunk volna a ringben.
Amikor egy bunyóst vissza akarsz hozni a köztudatba, akkor kell pár látványos győzelem a rekordjába. Amikor a bokszolók már valamilyen oknál fogva nem képesek a korábbi teljesítményüket hozni, akkor ezeket a felhozó mérkőzéseket megbundázod, hogy megóvd a bokszoló rekordját a következő nagy meccsig, amiből mind a ketten pénzt vehettek ki.
Amikor A betörés című filmet forgattuk, Athénban dolgoztunk. Épp akkor volt az évszázad bokszmérkőzése, a Cassius Clay-Frazier meccs, amit a görög tévé nem közvetített. Omar Sharif és én elhatároztuk, hogy megszegjük a szerződésben előírt szabályokat. Béreltünk egy repülőt és azzal Rómába mentünk, mert a RAI közvetítette a mérkőzést. Mivel másnap reggel nyolcra már a felvételen kellett lennünk, szóba sem jöhetett, hogy engedélyt kérjünk a távolmaradásra. Senki sem tudott a római kiruccanásunkról. Másnap nyolckor pontosan a kamerák előtt voltunk.
Sokan elmondták már, hogy a boksz halott, de szerintem ezt még kissé korai kijelenteni. A boksz vissza fog térni, higgyenek nekem. Majdnem kétszáz éve létezik, legálisan. Nem fog olyan könnyen kimúlni. Csak várják ki, amíg felbukkan a következő igazán nagy formátumú nehézsúlyú bokszoló. Akit aztán majd mindannyian újra és újra látni akarunk.
Egy bunyós attól lesz izgalmas, hogy megvan benne a képesség és a hajlandóság arra, hogy ártson az ellenfelének. Így születnek a nagy mérkőzések és a szupersztárok. Amikor ringbe léptem, úgy viselkedtem, mint egy vadállat. Mint egy harci kutya, szórakoztatni akartam a közönséget. Minél nagyobb fájdalmat okozok az ellenfélnek, minél gyorsabban végzek vele, annál nagyobb elismerést kapok a közönségtől, és engem ez éltetett. Manapság a bokszolók már nem arról ábrándoznak, hogy bántsák az ellenfelüket. Kiherélték a bokszot. Sugar Ray Robinson, Rocky Marciano és a többiek meghaltak volna a világbajnoki övért, szabályosan meg kellett ölni őket ha el akartad venni tőlük.
Az MMA manapság népszerűbb a boksznál, mert sokkal több benne a szenvedély. A bokszolókból mára kiveszett a szenvedély. Nem akad köztük senki, aki ki merne állni, és azt mondani: „Nem csak az istenek kiváltsága, hogy felemeljenek vagy eltiporjanak, mert egy nap együtt fogok uralkodni velük.” Manapság senkinek sincs már elég vér a pucájában ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, túlságosan ingerszegény a környezet, ahonnan jönnek. Nem akarnak így viselkedni, mert félnek, hogy kudarcot vallanak, és kinevetik őket. A mostani bunyósok azért nem kapnak több tiszteletet, mert félnek célba venni az igazi nagyságot. Úgy tekintenek a bokszra, mint egy beváltandó csekkre, nem pedig mint valami nemes célra. Pénzt és elismerést akarnak. Én elismerésre és halhatatlanságra vágytam.













