Mint amikor éjjel fényképeznek és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.
A balatoni állomások mind egyformák: szépek. Vidám, zöld kerítések, piros padok, az állomásépület ablakában muskátli, a ház körül virágágyak, a virágágyak között szép, sárga kavicsos utak. És mennyi ember! Jönnek, mennek, átszállnak az üdülők, hajóról, autóbuszról. Úttörők fehér ingben, piros nyakkendővel, énekelnek, zajonganak, jókedvükben nem férnek a bőrükbe. Az ember akár egy napig is elüldögélne itt, annyi a látnivaló.
Balatoni ember sosem megy be délben, a tűző napon a tóba, augusztus közepén.
Nyáron, a Balatonon láttam kiírva:
DINNYE 100, MELONE 120
Gondolom, itt a tolmácsot kellett megfizetni. Feldolgozhatatlan.
Láttatok már vihart a Balatonon? Ha nem láttatok még, nem is tudjátok elképzelni. Egyik pillanatban még ragyogó napsütéses idő van, a fény, a sugárzás szinte perzsel, az ég mintha világoskék selyemből volna, a Balaton simán ringat. És egy pillanat múlva sűrű, fekete felhők az égen. A Balaton hullámzani kezd, sötétzöld, sötétszürke hullámok verik a partot, mérges fehér tajték kavarog a hátukon. Zúg, bömböl minden, a szél tépázza a fák koronáját, az ágak sírnak, földig hajlanak. Az országúton felhőt kavar a por, két lépésre se lehet látni. Azután villámok szántják az eget, fényes, félelmes villanások, mintha kardokkal verekednének odafenn, és a felvillanó fényeket vad dörrenések kísérik.
Három órakor pillantották meg a Balatont. A fennsíkon szaladó autó egy kanyar után új táj felé fordult. A felhőtlen, forró égbolt alatt hatalmas, világoszöld víztükör terpeszkedett. Szinte a láthatárig vitte el a tekinteteket a tó.
Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, amelyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangú háziúr, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis írt róla Az aranyemberben.
A Balaton fölséges és csinos, megdöbbentő és altató, a Balaton még háborgásában is megnyugodt, szent víz. S hány olyan tanár és másfajta ember van, aki ötvenéves korában se láthatta meg a Balatont és a maga boldogabb lelkét.
Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.
Az szabadság, hogy két hét Balatonért gürizel 365 mínusz tizennégy napon át?
Jól tudjuk, a Balatonban sajnos nincsen tonhal. Azt mondják, csak ez a gond a híres Balatonnal. Hej, pedig ha volna benne balatoni tonhal, minden ember úgy becézné Kedves Balatonhal!
A hold már kétarasznyira volt a somogyi partok felett, és aranyos utat rakott majd az ablakig a Balaton jegén.
A tenger a végtelen szabadság, a vágy, serkentője annak, hogy az ember rövid életében valami egészen nagyot, valami halhatatlant cselekedjék. A Balaton lágy. A Balaton ölelés. A Balaton a gyerekkor. A Balaton ringatózó vizén hanyatt kell feküdni, nézni a felhőket és álmodozni. A Balatonban belenyugszunk, hogy halandók vagyunk, hogy az élet rövid, de sok-sok öröm rejlik benne.
Örült neki, hogyne örült volna. Kinéz az ablakon, és nem földet, kertet, utcát lát, hanem Balatont, és a Balatonon az eget is.
A balatoni vihar, a maga robajos, képzelt romantikáival meg az éles fénypengéivel, amiben őrült szelekre ülve nyargal a nyár, és úgy borulnak szét a kinnfelejtett kerti sütők, ahogy háborús gyalogságban a katonák. Nyári vihar nélkül a nyaralás velőscsont, amiből az előző vendégek tapintatlanul kiszippantották előlünk a velőt.
Most hatvanmilliós fehér jachttal úszkálnak a Balatonban. Régen összerakták a hajókat az emberek.
– Most el megyünk a Balatonhoz – mondtam. – Nem tudom, még hová, majd útközben kitaláljuk. Telehold lesz, s éjszaka beúszunk a tó közepéig. S táncolunk. Van kedved?
Fanni berohan az osztályterembe, pár perccel később pedig egy apró , lezárt üvegedénnyel jön ki. Felém nyújtja.
– Ez meg mi? – csodálkozom.
– A Balaton.
– A mi?
– Emlékszel amikor a Balatonon voltam, azt mondtad, hogy még soha nem láttad a Balatont.
– Igen… – Én pedig azt, hogy akkor
elhozom neked a Balatont.
– Vagyis ez…
– A Balaton vize van benne. Most már nem mondhatod, hogy nem láttad a Balatont.
Felnevetek.
– Fanni! Zseniális vagy. Köszönöm!
A kilencvenes évek elején bizony még nem volt ott, még Siófokon sem ilyen fényes világ. Siófok piszkos, poros falu volt, nevezetes gabonapiac, marhavásártér, de fürdeni csak az fürdött a Balatonban, aki véletlenül beleesett.
Ritkán mártózhatott meg a Balatonban, így minden percét kiélvezte.
