Elutazókat búcsúztatni a balatoni állomásokon külön szertartás. Sajnálni kell őket. Talán legelőször is azért, mert fel vannak öltözve városi ruhába, igazi cipőbe. Az itt maradók pedig hanyagul, gumisaruban, mezítláb pompáznak. Talán csak fürdőruha, köpeny vagy sort van rajtuk, mindenki láthatja, ők nem utaznak, ők balatoniak maradnak továbbra is. Az elutazók aggodalmasan méregetik a csomagjaikat: jó helyen álltak-e meg? Vajon milyen hosszú lesz a vonat? Hol fog megállni a megfelelő kocsi?
Balaton idézetek
Mint amikor éjjel fényképeznek és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.
A balatoni állomások mind egyformák: szépek. Vidám, zöld kerítések, piros padok, az állomásépület ablakában muskátli, a ház körül virágágyak, a virágágyak között szép, sárga kavicsos utak. És mennyi ember! Jönnek, mennek, átszállnak az üdülők, hajóról, autóbuszról. Úttörők fehér ingben, piros nyakkendővel, énekelnek, zajonganak, jókedvükben nem férnek a bőrükbe. Az ember akár egy napig is elüldögélne itt, annyi a látnivaló.
Balatoni ember sosem megy be délben, a tűző napon a tóba, augusztus közepén.
Nyáron, a Balatonon láttam kiírva:
DINNYE 100, MELONE 120
Gondolom, itt a tolmácsot kellett megfizetni. Feldolgozhatatlan.
Láttatok már vihart a Balatonon? Ha nem láttatok még, nem is tudjátok elképzelni. Egyik pillanatban még ragyogó napsütéses idő van, a fény, a sugárzás szinte perzsel, az ég mintha világoskék selyemből volna, a Balaton simán ringat. És egy pillanat múlva sűrű, fekete felhők az égen. A Balaton hullámzani kezd, sötétzöld, sötétszürke hullámok verik a partot, mérges fehér tajték kavarog a hátukon. Zúg, bömböl minden, a szél tépázza a fák koronáját, az ágak sírnak, földig hajlanak. Az országúton felhőt kavar a por, két lépésre se lehet látni. Azután villámok szántják az eget, fényes, félelmes villanások, mintha kardokkal verekednének odafenn, és a felvillanó fényeket vad dörrenések kísérik.
Három órakor pillantották meg a Balatont. A fennsíkon szaladó autó egy kanyar után új táj felé fordult. A felhőtlen, forró égbolt alatt hatalmas, világoszöld víztükör terpeszkedett. Szinte a láthatárig vitte el a tekinteteket a tó.
Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, amelyet soha nem látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz esztendeig volt ott első rangú háziúr, de azért a Balatont télen sohase látta. Mégis írt róla Az aranyemberben.
A Balaton fölséges és csinos, megdöbbentő és altató, a Balaton még háborgásában is megnyugodt, szent víz. S hány olyan tanár és másfajta ember van, aki ötvenéves korában se láthatta meg a Balatont és a maga boldogabb lelkét.
Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám – micsoda szokás! – nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont még nem láttam, és sem hosszúsága, sem szélessége nem érdekelt.
Az szabadság, hogy két hét Balatonért gürizel 365 mínusz tizennégy napon át?
Jól tudjuk, a Balatonban sajnos nincsen tonhal. Azt mondják, csak ez a gond a híres Balatonnal. Hej, pedig ha volna benne balatoni tonhal, minden ember úgy becézné Kedves Balatonhal!
A hold már kétarasznyira volt a somogyi partok felett, és aranyos utat rakott majd az ablakig a Balaton jegén.
A tenger a végtelen szabadság, a vágy, serkentője annak, hogy az ember rövid életében valami egészen nagyot, valami halhatatlant cselekedjék. A Balaton lágy. A Balaton ölelés. A Balaton a gyerekkor. A Balaton ringatózó vizén hanyatt kell feküdni, nézni a felhőket és álmodozni. A Balatonban belenyugszunk, hogy halandók vagyunk, hogy az élet rövid, de sok-sok öröm rejlik benne.
Örült neki, hogyne örült volna. Kinéz az ablakon, és nem földet, kertet, utcát lát, hanem Balatont, és a Balatonon az eget is.
A balatoni vihar, a maga robajos, képzelt romantikáival meg az éles fénypengéivel, amiben őrült szelekre ülve nyargal a nyár, és úgy borulnak szét a kinnfelejtett kerti sütők, ahogy háborús gyalogságban a katonák. Nyári vihar nélkül a nyaralás velőscsont, amiből az előző vendégek tapintatlanul kiszippantották előlünk a velőt.
Most hatvanmilliós fehér jachttal úszkálnak a Balatonban. Régen összerakták a hajókat az emberek.
– Most el megyünk a Balatonhoz – mondtam. – Nem tudom, még hová, majd útközben kitaláljuk. Telehold lesz, s éjszaka beúszunk a tó közepéig. S táncolunk. Van kedved?
Fanni berohan az osztályterembe, pár perccel később pedig egy apró , lezárt üvegedénnyel jön ki. Felém nyújtja.
– Ez meg mi? – csodálkozom.
– A Balaton.
– A mi?
– Emlékszel amikor a Balatonon voltam, azt mondtad, hogy még soha nem láttad a Balatont.
– Igen… – Én pedig azt, hogy akkor
elhozom neked a Balatont.
– Vagyis ez…
– A Balaton vize van benne. Most már nem mondhatod, hogy nem láttad a Balatont.
Felnevetek.
– Fanni! Zseniális vagy. Köszönöm!
A kilencvenes évek elején bizony még nem volt ott, még Siófokon sem ilyen fényes világ. Siófok piszkos, poros falu volt, nevezetes gabonapiac, marhavásártér, de fürdeni csak az fürdött a Balatonban, aki véletlenül beleesett.
