A balatoni állomások mind egyformák: szépek. Vidám, zöld kerítések, piros padok, az állomásépület ablakában muskátli, a ház körül virágágyak, a virágágyak között szép, sárga kavicsos utak. És mennyi ember! Jönnek, mennek, átszállnak az üdülők, hajóról, autóbuszról. Úttörők fehér ingben, piros nyakkendővel, énekelnek, zajonganak, jókedvükben nem férnek a bőrükbe. Az ember akár egy napig is elüldögélne itt, annyi a látnivaló.
Fehér Klára
Láttatok már vihart a Balatonon? Ha nem láttatok még, nem is tudjátok elképzelni. Egyik pillanatban még ragyogó napsütéses idő van, a fény, a sugárzás szinte perzsel, az ég mintha világoskék selyemből volna, a Balaton simán ringat. És egy pillanat múlva sűrű, fekete felhők az égen. A Balaton hullámzani kezd, sötétzöld, sötétszürke hullámok verik a partot, mérges fehér tajték kavarog a hátukon. Zúg, bömböl minden, a szél tépázza a fák koronáját, az ágak sírnak, földig hajlanak. Az országúton felhőt kavar a por, két lépésre se lehet látni. Azután villámok szántják az eget, fényes, félelmes villanások, mintha kardokkal verekednének odafenn, és a felvillanó fényeket vad dörrenések kísérik.
A tenger a végtelen szabadság, a vágy, serkentője annak, hogy az ember rövid életében valami egészen nagyot, valami halhatatlant cselekedjék. A Balaton lágy. A Balaton ölelés. A Balaton a gyerekkor. A Balaton ringatózó vizén hanyatt kell feküdni, nézni a felhőket és álmodozni. A Balatonban belenyugszunk, hogy halandók vagyunk, hogy az élet rövid, de sok-sok öröm rejlik benne.